A Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület honlapja

A reformáció utáni közvetlen időszakban az egyházközségek keletkezési idejét nem lehet a kívánt történelmi pontossággal és okmányokkal alátámasztottan meghatározni. Az oszmán had feldúlta az egész – mai értelemben vett – egyházmegye területét a Balatontól egészen Győrig. Majdnem mindegyik gyülekezet történetében olvasható, hogy a templomot, eklézsiaházat, iskolát tűz hamvasztotta el valamikor. Az értékes tanúbizonyságok elpusztultak a lángokban.

A legrégibb hazai emlékeink a pápai gyülekezetről szólnak, de ott sem annak keletkezéséről, hanem a gyülekezet egy-egy munkásáról, prédikátoráról vagy tárgyi emlékéről. A református főiskola régiségtárában van egy harang felirattal: „Scholae reformatae Papensis 1531.” (Pápai reformált iskola 1531.) „Ezt ugyan később öntötték, a református elnevezés is későbbi, de mutatja, hogy a régiek is ezt az évet tartották az iskola alapítási évének.”

Az is bizonyos, hogy az evangélikus közösségek (még nem a mai értelemben vett gyülekezetek) nem az ellenreformáció idejében, hanem korábban keletkeztek. A 16. és 17. században Ferdinánd (1526–1564) és Miksa (1564–1576) uralkodása idejéből – Pápán az 1531., Kádártán az 1535., Enyingen az 1540., Felsőörsön az 1542., Kenesén az 1544., Szentkirályszabadján az 1545., Lepsényben az 1560. évtől – számítják az evangélikusság megjelenését.

„Fordulópontot képezett a reformáció terjedésére Fehérvár megszállása a törököktől. Innen, a budai pasa pártolása mellett szabadon terjedhettek az új tanok Veszprém, Fejér, Zala és Somogy megyékben.

„Pápa, Ugod és a Somlóvidék, Devecser, Veszprém vidéke voltak tehát a reformáció gyújtópontjai.” Néhány név erről a tájról is: ifjabb Nádasdy Tamás Ugod földesura, a veszprémi és devecseri Choron András és fia, Choron János, a tihanyi várparancsnok, Gyulaffy László Kádárta földesura, ők mind a protestantizmus védelmezői voltak.

Kialakultak a „seniorátusok”, egyházmegyék egy-egy esperes vezetésével. „Musay püspök 1661. évi jegyzéke szerint a mai veszprémi egyházmegyei gyülekezetek így oszlottak meg: I. Zvonarics Sámuel seniorátusában: Szergény, Vatt, Dobron, Ukk, Kerta, Nagyszőllős, Doba, Devecser, Koppán, Ajka. II. Szentmiklósi János seniorátusában: Vaszar, Csót, Ugod, Bakonytamási, Varsány, Sikátor, Teés (Thees), (Bakony)Szombathely, Csurgó.”

„1681 után először csak a győri és a kemenesaljai esperesség létezett a Dunántúlon (a tolna-baranyai esperesség csak 1715-ben alakult), ebbe a kettőbe voltak beosztva a mai veszprémi egyházmegyei gyülekezetek.”

Ezen a vidéken is átélték a szenvedés, üldözés harcát. S itt is akadtak bátor kiállások. A hagyomány szerint például a kővágóörsi evangélikusok szekérvárral védelmezték templomukat a zalavári barátok támadásaival szemben.

Egyházmegyénk területéről a pozsonyi vértörvényszék elé idéztették Joós György kővágóörsi, Zsolnai István nagyvázsonyi, Zsédenyi (Zedeni) István dörgicsei, Csajtai János ajkai lelkipásztorokat, valamint tanítókat. Közülük Zsédenyi István megszenvedte a gályarabságot is. Nagyvázsony híveit – mint végvárat – azonban maga I. Lipót 1675-ben külön diplomával védte meg az üldöztetésektől. Az üldözés ezt az egyházmegyét is szétzilálta a 17. század végére. A mai veszprémi egyházmegye gyülekezetei a 18. század végéig (a türelmi rendelet megjelenéséig) a győri, a kemenesaljai, a zalai és a Balaton-vidéki egyházmegyékhez tartoztak elosztva.

1786. évi nemesdömölki egyházkerületi gyűlés 13 egyházmegyét alakított ki, köztük a veszprémi felső egyházmegyét, melynek seniora Tompos Balázs gergelyi lelkész volt, és a veszprémi alsót, melynek Kutsány István palotai lelkész volt a conseniora (társesperese).

A reformáció 300. évfordulóját erős császári és katolikus nyomás alatt ünnepelhették 1817-ben. Berke Mihály pápai lelkész, az immár egységes veszprémi egyházmegye esperese így ír erről: „Midőn a Vallásbéli szabadságnak Innepét szenteltük, Luther Márton lelkével nem beszélhettünk, nem tehettük, szorosan az uniformitáshoz lévén kapcsoltatva, úgy annyira, hogy az egy prédikáláson kívül semmi nem engedtetett.”

Az 1848. évi egyházmegyei gyűlés örvendezéssel köszönti a kihirdetett törvényeket, „melyek vallásunknak is egyenlőséget és teljes viszonosságot szereztek, bő lelkesedéssel emlékezett azon nemes indulatú hazafiakra is, kik nemzetünk dicső átalakulását összetett vállakkal kivívták.” A szabadságharc bukása után csak „országfejedelmi biztos” jelenlétében gyűlésezhettek az egyházmegyék is: a gyűlés helyét és a tárgysorozatot előre be kellett jelenteni a főszolgabírói hivatalnál.

A 19. század második felében meg kell említeni az egyházmegyei „Gyámolda” alapítását, mely a lelkészözvegyek ellátásáról hivatott gondoskodni. Kiemelkedően fontos az a magas színvonalú pedagógiai munka, amit a pápai evangélikus tanintézet Gyurátz Ferenc vezetése alatt végzett.

1917-ben az egyházmegyében is megünnepelték a reformáció jubileumi évét A megemlékezésekre azonban erőteljesen rányomták bélyegüket az első világháború nehézségei és borzalmai. A háború idején az egyházmegye több lelkésze is harcolt a frontokon, és életét adta Magyarországért. Nagy gondot okozott a harctéren küzdő tanítók helyettesítése. Osztály-összevonásokkal, helyettes tanítók alkalmazásával, illetve a lelkészeknek az oktatásba történő bevonásával sikerült azonban úrrá lenni a nehézségeken.

1939-es adatok szerint az egyházmegye híveinek a lélekszáma már 25 448 fő volt. A második világháború kitörése után ismét gondoskodni kellett a bevonult tanítók helyettesítéséről. Több iskolát katona-és leventeoktatás céljára foglaltak le. A lelkészek jelentéseikben ugyanakkor arról számolnak be, hogy a háború idején a valláserkölcsi élet elmélyülésének jeleit lehet tapasztalni. Igen sok evangélikus lelkész, tanító, tanár és hívő áldozta életét a hazáért a háborúban. Közvetlenül a háború után a megrongálódott lelkészlakások, iskolák és más egyházi intézmények újjáépítése az evangélikusság jelentős energiáit emésztette fel.

A kommunista hatalomátvétel súlyos nehézségek elé állította az evangélikus egyházat is, elvesztette földjeit, ingatlanait, iskoláit és más intézményeit. Személycsere is bekövetkezett az egyházmegye élén: 1948-ban Hering Jánost választották esperessé Takács Elek helyett. Mihály Sándor egyházmegyei felügyelő megőrizte pozícióját. És míg korábban a magyarság és a keresztyénség sorskérdései álltak a megyei közgyűlések résztvevői figyelmének középpontjában, 1948-tól kezdve a „béke megőrzése” és a „szocializmus építése” lesz az evangélikusok előtt álló „legfontosabb feladat”.

Az 1951–1989 közötti időben az ÁEH (Állami Egyházügyi Hivatal) „bábáskodott” egyházunk felett. Ebben az időben egyházmegyénk vezetői – kik lojálisan, kik karakteresen – igyekeztek vezetni egyházmegyénket, és Isten segítségével sikerült azt „átmenteni”. Különös időszak volt, amikor 1952–2000 között egyházmegyénk az Északi Egyházkerülethez tartozott, amíg 2000-ben a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerületet újra fel nem állították.