A Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület honlapja

Jó volt együtt megélni az isteni szeretetet

Tíz év után búcsúzik Soprontól Holger Manke bajor lelkész

 

 

A gyülekezet jó és befogadó közösség, a templom pedig jó hely, ahová szívesen jár az ember – ezt kell megérezni és megtapasztalni. A Soprontól búcsúzó bajor lelkész, Holger Manke munkájának legfőbb értéke, hogy ezt megerősítette a gyülekezet felnőtt tagjaiban, és ezt ismertette fel sok-sok fiatallal. Búcsúprédikációját a június 25-i, vasárnapi istentiszteleten mondta el. Életének fordulópontjairól és itt töltött tíz évéről beszélgettünk.

A gyülekezet jó és befogadó közösség, a templom pedig jó hely, ahová szívesen jár az ember – ezt kell megérezni és megtapasztalni. A Soprontól búcsúzó bajor lelkész, Holger Manke munkájának legfőbb értéke, hogy ezt megerősítette a gyülekezet felnőtt tagjaiban, és ezt ismertette fel sok-sok fiatallal. Búcsúprédikációját a június 25-i, vasárnapi istentiszteleten mondta el. Életének fordulópontjairól és itt töltött tíz évéről beszélgettünk.

Tízévnyi szolgálat után búcsúzik a soproni evangélikus gyülekezettől Holger Manke. A bajor lelkész fiatalemberként érkezett a leghűségesebb városba 2013-ban. A magyart még kicsit törve, de mindig kedves mosollyal az arcán, lelkesen vetette bele magát a munkába, pedig az első hónapokban nem is volt könnyű dolga. Holger Manke ugyanis Volker Menkét váltotta – Isten humorérzéke is megcsillant e két névben –, aki nagyon jó munkát végzett, és a hívek nehezen engedték vissza a hazájába…

Az Evangélikus.hu-n szokásos gyakorlattól eltérően az interjúkészítő és beszélgetőtársa ezúttal kivételesen tegeződik. Talán megbocsátható ennyi „rendhagyás”; egyrészt mert a lelkész a soproni német és a magyar gyülekezet tagjaival is szoros, baráti viszonyt alakított ki az évek során, másrészt mert kollégák voltunk az evangélikus líceumban, ahol Holger evangélikus hittant tartott, én pedig a gimnázium kommunikációs munkatársa vagyok. Nem kevésbé fontos, hogy két gyermekem konfirmálkodott nála, és szinte családtagunkká vált.

– Emlékszel még, milyen érzésekkel és tervekkel érkeztél tíz éve? – kérdeztem az időközben nagycsaládossá vált, a soproni német gyülekezetet még összetartóbb közösséggé formáló lelkészt.

– Nem voltak világrengető terveim, és azt sem határoztam el, hogy én majd tömegeket fogok a templomba terelni. Természetesen vágytam arra, hogy minél többen legyünk, de ennél fontosabb volt, hogy akik együtt vagyunk, azok mélyen éljük meg a közösségünket. Sosem volt célom a létszámok növelése. Arra törekedtem, hogy az istentisztelet után a hívek azzal az érzéssel térjenek haza: kaptak valamit, amiért érdemes volt a vasárnap reggelüket, délelőttjüket a templomban tölteni. A lehető legjobban akartam közvetíteni Isten igéjét. De az érkezésemkor legfőképpen a kíváncsiság munkált bennem: milyenek itt az emberek, hogyan tudom megszólítani őket...?

– Ha nem is volt cél, mégis sikerült növelni a létszámot. A konfirmandusok számát például a tízszeresére.

– Ez személyesen nekem is nagyon nagy öröm, a német gyülekezet idősebb tagjainak pedig talán még nagyobb. Ők évtizedeken át féltek attól, hogy elfogynak, nem lesz majd, aki a német evangélikus hagyományokat továbbviszi. Hiszen tudjuk, 1946-ban a soproni gyülekezetet hatalmas veszteség érte: az alapvetően német nyelvű közösség tagjainak kétharmadát kitelepítették. A rendszerváltás után ezért is küldött ide német lelkészt a bajor egyház. Hogy őseik nyelvén szolgáljuk a soproni német gyülekezet tagjait, segítsünk feléleszteni és megtartani a német evangélikus hagyományokat. Amikor ideérkeztem, kedvesen figyelmeztettek, hogy lesz olyan esztendő, amikor nem lesz konfirmandusom, vagy ha lesz is, csak ketten, hárman. De évről évre többen lettek a fiatalok, nemcsak a német, hanem a magyar gyülekezetben is. Most pünkösdkor huszonegy konfirmandusom volt. 1946 óta nem voltak ennyien… De még egyszer mondom, ez nem egy tervalapú létszámnövelés; vagy ha az, hát nem az én tervem, hanem az Úristené.

– Városszerte híre ment annak, hogy milyen jól meg tudod szólítani a gyerekeket és főleg a kamaszokat, a fiatalokat. Honnan jön ez a tehetség?

– Vallásos családban nőttem fel, és szülővárosomban, Nürnbergben aktív tagja voltam a templomi közösségnek. Mindig fontosak voltak nekem a személyes kapcsolatok, a nagy beszélgetések, a barátságok, emberi kötődések. Talán ezekből merítve tudom megszólítani a fiatalokat. De nem is jó szó erre a megszólítás. Mert vallom, hogy velük sem csak beszélni kell a hitről és a mindnyájunkat foglalkoztató dolgokról. A tapasztalat sokkal fontosabb. Nem elég elmondani, hogy Isten mindnyájunkat szeret. El kell érni, hogy ezt meg is érezzék. Ha sikerül, utána már vágynak rá. A közösségek nyújtanak kiváló lehetőségeket erre a tapasztalatra.

– Lelkész is így lettél? Megtapasztaltad az elhívást?

– Nem, egyáltalán nem. Érettségi után elég sokáig kerestem a helyemet. Kémia–latin szakot választottam a gimnáziumban, de nem tudtam, mi akarok lenni, ha végzek. Jobb híján beiratkoztam egy egyetemre kémia szakra, de néhány hét után rájöttem, ez nem az én világom. Ott mindenki csak a saját asztalával, a saját kísérleteivel volt elfoglalva, nekem hiányzott a közösségi munka. Tagja voltam viszont egy olyan egyházi csoportnak, ami a nürnbergi és a budapesti budavári gyülekezetet kötötte össze. Így az egyetem helyett inkább eljöttem a német csoporttal egy látogatásra. Nem voltam sokkal több tizennyolc évesnél. Hatalmas élmény volt számomra az a megelőlegezett szeretet, ahogy engem, a sosem látott fiút a budavári evangélikusok fogadtak. Idegenben otthonra találni – meghatározó tapasztalat volt. Annyira jól éreztem magam, hogy a látogatás utáni évben, ha volt egy kis szabadidőm, vonatra ültem, és a magyar fővárosba utaztam. A Budapesti Német Ajkú Evangélikus Gyülekezet akkori lelkészének, Andreas Wellmernek, akit a budavári gyülekezet kapcsán ismertem meg, egy idő után felajánlottam, szívesen lennék a gyakornoka. Elfogadták, úgyhogy a német lelkésznek segítettem hónapokig. Közben tanultam a nyelvet, megismertem Budapestet, a magyar embereket. Nagy kaland volt, minden nap egy újabb kihívás.

– Akkor itt dőlt el?

– Még nem. Még akkor sem. Három hónapig voltam Budapesten, de megint ősz lett, és én hazamentem. Beiratkoztam újra az egyetemre, ezúttal gazdasági matematikát tanultam. Másfél évig tartott, de megint arra jöttem rá, hogy a diáktársaim nem olyanok, mint én. Vagy én nem vagyok olyan, mint ők. Mást akarok, máshogyan akarom… Ebben sokat segített a nürnbergi gyülekezeti közösség, aminek mindvégig aktív tagja voltam. Hosszú beszélgetések előzték meg, hogy végül – immár tudatosan – a teológiát választottam. Az, hogy érdekel, nem volt kérdés, inkább azt az érzést kellett magamban helyretennem, hogy nem túl nagy súly-e ez nekem. Mert ki vagyok én, hogy képesnek hiszem magam az Isten, az egyház képviseletére? Mi van, ha rosszul csinálok valamit, és emiatt akár egyetlen ember is elfordul Istentől? Ez a felelősség sokáig nyomasztott. Alapvetően óvatos és aggályos ember vagyok, ha ez nem is látszik mindig. Egyet tudtam egészen biztosan: nem akarok alkalmatlan lelkész lenni! Hosszú volt az út tehát, és azt kell mondanom, nem is én választottam a lelkészi hivatást, hanem az választott engem.

– Milyen jól tette, ez már nyilvánvaló. De ha jól sejtem, a teológia is tartogatott meglepetéseket.

– Annyiban mindenképpen, hogy Budapesten töltöttem azt a gyakorlati évet, amit az egyházon kívül kellett leszolgálni: a Pester Lloyd nevű, Magyarországon megjelenő német újságnál dolgoztam. Nagyon jó időszak volt, még jobban megismertem az országot és a nyelvet. Két félévet ösztöndíjasként tanultam az itteni Evangélikus Hittudományi Egyetemen is. A teológián már éreztem, hogy jó helyen vagyok, a társaim valóban társak.

– Ezek szerint minden út Magyarországra vezetett?

– Sok út, igen. Például az az út, amelyik a feleségemhez, Manke-Lackner Eszterhez vezetett. Az erlangeni teológián egy professzorom megkért, hogy a budapesti tanulmányaim során élénkítsem fel a két egyetem közötti kapcsolatot. Nagyon igyekeztem. Szerveztem egy csoportot is, kikísértem őket a német egyetemre. Az autóban mögöttem ült egy lány, akkor volt hatodéves teológus Debrecenben. Nem sokkal később összeházasodtunk; három szép és okos fiúgyermekünk van már. Meg ki tudja, hány kilométer mögöttünk, hiszen én akkor még tanultam, Eszter pedig Debrecenben, majd a Veszprém megyei Nagyalásonyban volt lelkész. Amikor végeztem, segédlelkész, úgynevezett vikár voltam Ebernben, Eszter pedig Ebern mellett kapott egy települést. Két és fél éve éltünk kint így, amikor megtalált bennünket a felkérés: lenne egy lelkészi állás Sopronban.

– Fiatal lelkészként dolgoztál Bajorországban, hogyan találtak éppen rád?

– Volker Menke után nem lehetett nehéz kijelölni a feladatra Holger Mankét. De a viccet félretéve: elég sok mindenben benne voltam, ismertek az elöljáróim. Tudták, hogy beszélek magyarul, több bajor–magyar kapcsolatban voltam aktív szereplő, német nyelvű hírlevelet írtam és szerkesztettem a magyar evangélikus egyház híreiről, lektora voltam egy teológiai kiadványnak, könyvet írtam a budavári kapcsolatokról – csak hogy néhányat említsek. Soprcon sem volt már teljesen ismeretlen előttem. Eszter ráadásul kőszegi.

– Tehát a magyar–bajor lelkész házaspár igent mondott. Ilyen előzmények után szinte sorsszerű, hogy Magyarországon kaptál feladatot.

– Lehet. Mindenesetre jöttünk lelkesen. Az első hetekben még éreztem a Volker elvesztése miatti gyász fázisait, de tudtam, hogy ez normális, és majd elmúlik. Így is lett. Egyre több momentumból, kimondott és kimondatlan gesztusból éreztem, hogy befogadtak. Idővel egyre jobban megismertem a gyülekezet tagjait, barátságok alakultak, sokan megnyíltak, a bizalmukba fogadtak. Kialakultak a csoportjaink, programjaink, amik keretet adtak az elmúlt éveknek, és tartalommal töltötték meg. Emlékszem, az első zenés adventen egyedül álltam a kis rögtönzött színpadon, miközben karácsonyi dalokat énekeltünk. De évről évre többen lettünk. Valaki a hangszerét hozta, más egy történetet, volt, aki énekelt vagy szavalt. Az utóbbi években már a nagyteremben sem fértünk el, és háromórásra duzzadt a műsor. De minden más is fejlődött: a hittanórák a líceumban, a konfiórák, a Kindergruppe, vagyis a gyerekcsoport, a KiBiWo-ként emlegetett gyerekbibliahét, az ifi, a kirándulások. A bibliaórákon szenvedélyes vitákat, mély beszélgetéseket folytattunk a felnőttekkel, csütörtökönként a „Wochenpredigt”, azaz a heti prédikáció is igazi közösséget kovácsolt a résztvevőkből. Nagyon erős kötelékek alakultak ki.

– Része lettél a gyülekezeti tagok életének, most téged engednek el nehezen. Nagyon nehezen…

– Nekem, nekünk sem könnyű. Tíz év hosszú idő, és számunkra nagyon meghatározó évtized volt ez. Két éve tudjuk, hogy lassan a végére érünk ennek az életszakasznak. Nem nyomasztott bennünket, de foglalkoztatott, hiszen gondolnunk kell a gyerekeinkre is. Most még abban a korban vannak, amikor könnyebben megélik a változást, később már ez is nehezebb lenne. Bajorországban ráadásul törvény szabályozza ezt a munkát, de mi éppen ennek a törvénynek köszönhetjük, hogy itt lehettünk. Most jó helyről megyünk egy másik jó helyre, Ebernbe, a soproni német gyülekezet pedig megint kap egy jó lelkészt. Nem akarom dramatizálni a helyzetet, de azért bevallom: belül jajgatok néha. Szerettem itt.

– Sopron ezután is itt lesz, a templom is marad, s benne az emberek is. A jó kapcsolatok nem szűnnek meg egy költözéssel. Most vigasztallak kicsit.

– Én pont erre gondolok sokszor. Az ebernieket majd szívesen elkísérem Sopronba, a soproniakat pedig mindig szívesen látom majd Ebernben. Valóban hiszem, hogy a kötelékek megmaradnak, s akik a szívünkhöz nőttek, valamilyen formában velünk lesznek a jövőben is. Az én lelkemben biztosan marad egy külön rész a soproniaknak. Csodának éltem meg, ahogy egyre erősödött a közösségünk, s azt a nyitottságot, szeretetet, ahogy egymás felé fordultunk idősek, fiatalok, gyerekek egyaránt. Hihetetlen hálás vagyok ezért a tíz évért, a soproniak szeretetéért. Jó útitársaim voltak itt, akik bizalommal voltak felém, akikkel jó volt együtt nevetni, néha sírni. Tényleg ajándéknak élem meg a soproni éveket. Tudom, hogy a közösség együtt marad, tudom, hogy jó kezekbe kerül, nekünk pedig jó lesz majd visszatérni és újra látni a sok kedves embert. A szeretet el nem múlik!