Függőleges muzsika

A pannonhalmi bazilikában szólaltatta meg Bachot a Lutheránia

A Lutheránia ének- és zenekar adott hangversenyt március 18-án Pannonhalmán. A főapátság nagyböjti koncertsorozata keretében Bach-kantáták révén hirdették Isten valóságos és bennünket folyamatosan megszólítani akaró jelenlétét.

A Lutheránia ének- és zenekar adott hangversenyt március 18-án Pannonhalmán - fotók: Tímár Mihály

A középkori templomok prédikálnak. Minden építészeti megoldás üzen valamit a világ örök rendjéről, Isten és ember, égi és földi viszonyáról. A nemrég felújított pannonhalmi bazilika térelrendezése leplezetlenül hierarchikus. A nyugati főkapun belépve több lépcső választja el a híveket az életüket Isten szolgálatára szentelt szerzetesek helyétől, a kórustól. A kórus felől újabb lépcsők vezetnek fel a meglepően üresnek tűnő szentélyig, ahol az Isten jelenik meg minden egyes mise folyamán az ostyában és a borban. Március 18-án a szentélyt a Lutheránia énekkar, a szólisták és a kísérő zenekar foglalták el. Inkább éreztük, mint tudtuk: a hely kötelez, innen csakis Isten jelenlétét szabad közölni.

Luther azt mondja, hogy a „zene Isten adománya, nem pedig emberi vívmány”. Ha így közelítünk a zenéhez, és annak a mesternek a műveit énekeljük, aki a kottáinak elejére mindig azt írta, hogy „Jézus, segíts”, a végére pedig azt: „Egyedül Istené a dicsőség”, akkor talán mégsem szentségtörés Bach-kantátákat előadni a pannonhalmi bazilika szentélyéből. Felerősíthette az ének- és zenekar azt az üzenetet, amelyről a templom és Szent Márton hegyének ezerévesnél is régebbi kolostora prédikál: Isten valóságos és bennünket folyamatosan megszólítani akaró jelenlétét.

A pannonhalmi apátság idei böjti sorozatának témája a megújulás. A hagyományait egyszerre megőrző és közben folytonosan megújulásra törekvő közösségtől ez a törekvés hitelesnek és valódinak tetszik. A Bach korában is több száz éves korálokat és még annál is ősibb liturgikus szövegeket, zsoltárokat feldolgozó kantáták majd háromszáz évvel ezelőtt is arról szóltak, amit már a reformátorok megfogalmaztak: folyamatosan, naponként meg kell újulnunk. A Lutheránia számára is a megújulás első lépcsője volt a pannonhalmi alkalom. Hosszú hónapok kihagyása után először tudott rendes felkészülés után, hangverseny alkalmával fellépni a kórus.

„Az ördög szomorú szellem […], a muzsikától igencsak menekül; nincs maradása, ha valahol ének szól, kivált, ha vallásos ének.” Luther – a 21. században talán túlságosan középkorinak ható – gondolatát az ördög és a muzsika kibékíthetetlen kapcsolatáról mintha megerősítették volna a Lutheránia pannonhalmi fellépésének előzményei. Először a szoprán, majd – két nappal az alkalom előtt – az alt szólistának kellett lemondania betegség miatt a szereplést. Végül azonban az ördögnek „igencsak menekülésre” kellett fognia: Lökösházi Mária (szoprán) és Tőkési Emese (alt) beugrása gyönyörűen sikerült. Utóbbinak a rövid felkészülési idő, előbbinek pedig az jelentett kihívást, hogy az előadás közepén felcsendült BWV 51 (Jauchzet Gott in allen Landen) szoprán szólókantáta talán az egyik legnehezebb ebben a műfajban.

A szólókantátát két kórus-korálkantáta keretezte, a BWV 126 (Erhalt uns, Herr, bei deinem Wort) és a BWV 127 (Herr Jesu Christ, wahr’ Mensch und Gott). Megyesi Zoltán (tenor) és Jekl László (basszus) sem okoztak csalódást, ahogyan a Fenyvesi Andrea által vezetett zenekar sem. Az előadás karmestere dr. Kamp Salamon, a Zeneakadémia professzora, számunkra azonban elsősorban a Lutheránia karnagya volt.

Március 18-án a pannonhalmi bazilika szentélyéből valódi függőleges muzsika szólalt meg. A zene ismét a legnemesebb hivatását töltötte be, amikor összekötött Istent és embert, Teremtőt és teremtményt.