Ódaköltő földbirtokos, rejtőzködő akadémikus
Versek az asztalfióknak
A huszonhárom éves fiatalember 1799-ben kötött házasságot az akkor tizenöt éves másodunokatestvérével, Dukai Takách Zsuzsannával (1784–1848). Az ifjú pár a kemenesaljai Sömjénbe (ma Kemenessömjén) költözött a feleség családjának birtokára – vagy ahogyan akkoriban mondták, „jószágára”.
Három évvel később a közeli nemesdömölki evangélikus gyülekezet Kis Jánost hívta meg lelkészéül. Az írói vénával megáldott későbbi püspökkel Berzsenyi jó barátságba – majd keresztkomaságba – került, bár a lelkész a visszaemlékezéseiben visszahúzódó, szerény emberként jellemzi a fiatal birtokost: „Berzsenyi Dániel új házas korában jött szép fiatal feleségével, ennek a Balaton partján fekvő szőlőjét akarván megnézni. Ámbár csaknem egy egész napot töltött velem, mégsem vetetett legkevesebbet is észre, hogy benne tudomány vagy éppen lángész lakik. De ezt utóbb is, mikor őtet bővebben megesmertem, mindenkor a lehetőségig el szokta rejteni.”
A Kazinczy Ferenccel is aktív levelezést folytató Kis János fedezte fel Berzsenyi költői talentumát, aki addig műveit az asztalfiókjában rejtegette. Hívjuk ismét segítségül a szuperintendens szavait: „Több ízben történt, hogy hozzá menésemkor őtet az asztalánál dolgozva, papírosok mellett találtam, melyeket belépésemkor az asztalfiókba hidort, úgy azonban, hogy apró nyíredékek maradtak kívül. Midőn ez másodszor vagy harmadszor történt, s a nyíredékeken verstöredékecskéket találtam […], s kérdém tőle enyelegve, hogy talán versírással mulatja magát. Ő erre haározottan semmit sem felelt, s a beszélgetést tüstént más tárgyra fordítá.”
A lelkész jóbarát azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Amikor ismét versíráson kapta a barátját, szóvá is tette. Berzsenyi akkor vallotta be a szárnypróbálgatásait, bár a műveket akkor még nem mutatta meg. „Utóbb egykor, midőn ismét írásnál találván versírást gyanítottam, s gyanításomat jelentettem – írja Kis János –, azt mondotta, hogy igenis néha tréfából efféle bolondsággal mulatja magát; de még ekkor verseiből semmit sem mutatott; hanem későbben hozzám jövén, költészeteiből néhány darabot s ezek között a Romlásnak indult hajdan erős magyart is elhozá, s ilyen szókkal adá által: »Már csak nyíltan megvallom komámuramnak, hogy én egy időtől fogva versírással bíbelődöm, nézze által ezeket, s mondja meg, ha mehetek-e valamire.«”
Kazinczy levelezőtársa
Kis János elragadtatva olvasta barátja verseit, és 1803-ban elküldte őket Kazinczy Ferencnek. A kor „írófejedelme” nemcsak bátorította Berzsenyit az írásra, hanem – 1808-tól – kilenc évig tartó levelezésbe is kezdett a birtokossal. 1810-ben „Dani uraság” – ahogyan a helybeliek nevezték – Pestre utazott, és megismerkedett a Kazinczy szellemi köréhez tartozó írókkal, közöttük Kölcsey Ferenccel, azonban idegennek érezte magát közöttük, és Kazinczy hívei is furcsának találták a Pestre látogató somogyi nemesurat.
A költő első verseskötete 1813-ban jelent meg, három évvel később pedig megérte a második kiadását is. A verseket áthatja az antik szerzők hatása és a hazaszeretet. A kötetről 1817-ben Kölcsey éles hangú bírálatban szólt a Tudományos Gyűjtemény című folyóiratban. A recenzió Berzsenyit mélyen megbántotta, választ írt rá, ezt azonban a lap nem közölte. A költő hosszas esztétikai tanulmányokba kezdett, majd 1825-ben jelentette meg a folyóiratban válaszcikkét a Kölcsey-bírálatra. Esztétikai nézeteit Poétai harmonistika című tanulmányában (1833) fejtette ki.
A Magyar Tudós Társaság filozófiai osztálya 1830-ban rendes tagjai közé választotta Berzsenyit. Költészetét Széchenyi István is nagyra értékelte; 1832-ben személyesen is megismerkedtek.
Emlékbeszéd Kölcseytől
A Berzsenyi házaspár 1804-ben költözött Niklára. Kúriájukat 1811-ben egy villámcsapás lakhatatlanná tette, így Dani uraság megépíttette azt a házat, amelyben haláláig élt, és amelyben ma a költő életét bemutató múzeum található.
A négygyermekes családapa remek gazdálkodónak számított, szakkcikkeket és tanulmányokat is írt. Mivel a mézkedvelők táborába tartozott, Niklán ő honosította meg a méhészetet. Számos család a mai napig méhészetből él a településen.
A kúriát körülvevő kertben napjainkban is látható az a szelídgesztenyefa, amelyet Berzsenyi saját kezével ültetett. Jeles alkalomból került erre sor: 1814-ben meglátogatta őt a szintén evangélikus költő és nyelvész, Döbrentei Gábor, valamint Wesselényi Miklós báró, akit majd „árvízi hajós”-ként is emleget az utókor. S hogy emléket állítsanak a találkozásnak, egy-egy szelídgesztenyét és egy berkenyefát ültettek; közülük már csak az egyik gesztenyefa él.
Dani uraság nemcsak jó gazda hírében állt, de segítőkész embernek is tartották. A falu nincstelenjeit úgy támogatta, hogy éticsigagyűjtésre buzdította őket, mivel nagyon kedvelte az ebből készült ételeket. A falu lakói némi fizetség fejében bőven vittek is neki.
Berzsenyi Dániel a hatvanadik életévében, 1836. február 24-én hunyt el. Pesten, a tudós társaságban nem másnak, mint a hajdani kemény bírálat szerzőjének, Kölcseynek az emlékbeszéde méltatta a költőt. Niklán a kúriájától néhány percre levő temetőben helyezték örök nyugalomra. A temetés napján hiába volt zord hideg, a falu apraja-nagyja elkísérte Dani uraságot az utolsó földi útján. A fagyos idő ellenére tizenhat hűséges embere bőgatyás paraszti viseletben, lobogó fehér ingben vitte ki urukat a temetőbe. A Berzsenyi család sírboltjához Somogy vármegye – tisztelete jeléül – 1860-ban obeliszket állíttatott.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. május 16–23-i, 86. évfolyam 19–20. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.