A vagon sötétjében is kapaszkodót adott a hit
Megemlékezés a németek kitelepítésének 80. évfordulóján Sopronbánfalván és Ágfalván
Harcoltak a hazájukért a világháborúkban, dolgoztak nemcsak családjaik, hanem országuk jobb sorsáért, többségük Magyarország mellett voksolt a soproni népszavazáson, 1946-ban mégis elűzték őket otthonukból, földjükről, elszakították közösségüktől, templomuktól, még a temetőktől is. A németek nyolcvan évvel ezelőtti kitelepítésére emlékeztek Sopronbánfalván és Ágfalván.
A magyar kormány rendelete 1945 decemberében mondta ki a magyarországi németekre a kollektív bűnösséget. Akik az 1941-es népszámláláson német nemzetiségűnek vallották magukat, azoknak menniük kellett. Megközelítőleg kétszázezer embert erőszakkal telepítettek át a háború után éhező Németországba. [Egészen pontos adatok nem állnak rendelkezésre; némely forrás szerint a számuk elérte a kétszázhúsz-kétszázharminc ezret. – A szerk.]
Sopronban és a hozzá tartozó falvakban 1946 áprilisában kezdődött meg a németek kitelepítése: a városból közel nyolcezer embernek, a falvakból még hatezer helyinek kellett mindenét – egyládányi ingóságán kívül – hátrahagynia. El kellett mennie a bánfalviak, a harkaiak, a fertőrákosiak, az ágfalviak kilencven százalékának. Kiürültek volna a falvak, a templomok, az iskolák – ha föld nélküli szegényeket nem telepítettek volna a megüresedett házakba. A kitelepítés különösen súlyosan érintette Sopron környékén az evangélikus egyházat, hiszen az elűzöttek többsége Luther tanait vallotta.
Az erőszakos elűzetés családokat, közösségeket rombolt szét, egyéni tragédiák sorát okozta, s bár néhány év múlva a Nyugat-Németországba telepítettek a kívülállók számára már inkább irigyelt, mint szánt kitelepítettek voltak, a szülőföld elvesztésének traumáját nem írta jóvá a jólét, és a sebek csak lassan gyógyultak.
Heinrichs Eszter, Ágfalva és Sopronbánfalva evangélikus lelkésze szervezte a nyolcvanadik évforduló megemlékezéseit közösségeiben. Április 18-án, szombaton Sopronbánfalván a katolikus kolostortemplomban, a kétnyelvű ökumenikus szertartáson bár tragikus eseményt elevenítettek fel, mégis felemelő volt, ahogy a templomokat megtöltők az őseikre emlékeztek a mai is élő német hagyományoknak megfelelő ünnepi öltözékekkel, énekekkel, imádsággal. A padokban ülők között sokan Németországból és Ausztriából érkeztek; az egykori elűzöttek leszármazottai, akik nyolc évtized eltelte után sem felejtik, hová kötik őket gyökereik.
Elsőként Németh Attila plébános köszöntötte az emlékezés résztvevőit, imádságban is kérve: soha többé ne fordulhasson elő elűzetés. Heinrichs Eszter, Heinrichs Michael, Mesterházy Balázs lelkészek szolgálata, a közös énekek és a helyi művészeti csoportok műsora után Szemerei János, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke a Zsidókhoz írt levél 13. fejezetének 14. versét idézte: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.”
„Bár a bibliai idézet nyilvánvalóan nem a kitelepítésről szól, fájdalmas a párhuzam. Akiket elűztek, talán már a vagonban, kényszerűségből keresték az eljövendőt. Bár a földön nincs maradandó, és ebben a világban minden lebomlik, elmúlik, de Isten távlatot ad a hívő embernek, olyan távlatot, ami túlmutat a földi halandóságon. Bűnből ered a nyomorúságunk, de az Isten gondoskodott arról, hogy az eljövendő az örökkévalóság legyen. Emlékeznünk kell a nyolcvan évvel ezelőtti tragédiára, de tanúságot is tehetünk arról, hogy az irgalmas Isten gondoskodott az elűzöttek számára másik hajlékról” – fogalmazott Szemerei János, hangsúlyozva: Isten már itt a földön kísér bennünket.
A megemlékezés a kitelepítési emlékműnél folytatódott, ahol Farkas Ciprián, Sopron polgármestere az emberi sorsok kettétörésének tragédiájáról beszélt, Taschner Tamás, a Soproni Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke pedig a soproni emlékmű feliratát, Lackner Kristófnak, a 18. századi Sopron legendás polgármesterének gondolatát idézte: alámerül, de el nem süllyed.
Másnap az ágfalvi gyülekezet is emlékezett. Fabiny Tamás nyugalmazott püspök, Varga Tamás, a Soproni Egyházmegye esperese, Jakob Kruse lépesfalvai (ma Loipersbach im Burgenland, Ausztria) lelkész és a Heinrichs házaspár szolgált a zsúfolásig megtelt templomban. Fabiny Tamás Pál korinthusiakhoz írt második leveléből idézett: „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk…” (2Kor 4,8–9)
A nyugalmazott püspök – aki két nyelven szólt a szószékről – jól ismeri a kitelepített németek tragédiáját. Ötévente személyesen is részt vesz az ágfalvi megemlékezéseken, így volt alkalma olyanokkal is beszélni, akik átélték az elűzetést. Sőt Pusztai László is mesélt neki, aki a kitelepítés idején szétszóratott nyájának evangélikus pásztoraként kísérte ki az elűzötteket a vasútállomásra, és próbált vigaszt adni Isten igéivel a kétségbeesetteknek. „A harangok is siratták az elindulókat” – idézte a fájdalmas visszaemlékezést a nyugalmazott püspök. Hangsúlyozta: a következő generációknak is el kell mondanunk, mi történt 1946-ban, meg kell osztani a szenvedéstörténetet, de azt a meggyőződést is, hogy Isten nem hagyja magukra a szenvedőket.
A kitelepítés nyolcvanadik évfordulójáról a soproni és a fertőrákosi közösség is megemlékezik. Az evangélikus líceumban pedig a diákok munkáiból nyílt kiállítással és a kitelepítésről szóló előadásokkal a fiataloknak is átadják – a történelmi adatok és igazságtalanságok megismertetésén túl – azt a keresztény emberi igényt is, hogy ember ne űzze el a testvéreit.