A Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület honlapja

 

Győr belvárosában, az evangélikus Öregtemplom közelében álló ház kapujában fogad Ittzés János nyugalmazott evangélikus püspök, aki június 18-án ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Energikusan, a tőle megszokott – átvitt értelemben is – egyenes tartással invitál otthonába. Egyháztörténelmi jelentőségű Ittzés János szolgálata: a rendszerváltás után újjáalakult Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület első püspökeként 2000. szeptember 23-án iktatták be. Nyugdíjazásának évében a legmagasabb egyházi kitüntetéssel, az Ordass Lajos-​díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. Múltbeli napokat idézünk fel interjúnkban, és lelki, egyházi-​társadalmi közérzetéről is érdeklődtünk.

 

 

– Mióta nyugdíjba vonult, ritkán szólal meg egyházunk közéletében. Tudatosan döntött így, ám Ezékiel prófétának az őrállók felelősségéről szóló igéi most is áthatják életét. Egy 2002-es igehirdetésében is erre emlékeztetett, mint ami a saját lelkiismeretét is szüntelenül fogva tartja. Hogyan éli meg ezt a néha népszerűtlen, ám Isten szolgájára rárótt, kikerülhetetlen felelősséget?

– Csak a szűken vett személyes kapcsolatokban teszem immár. Nyilván ha a véleményemet kérik bizonyos dolgokról, eseményekről, döntésekről, akkor – talán nem túlzás azt mondanom – nem szoktam mást mondani, mint amit gondolok. Igyekszem a segítő testvér módján megszólalni. Úgy érzem, nem olyan időket élünk, amikor az emberek, a közösségek szívesen hallják, hogy a másiknak – még ha őszintén beszél is, és nem indulatból – mi a véleménye. Hivatalban lévő emberként fontos, hogy ki-ki megkérdezze önmagától: mi hasznos azoknak, akikért felelős vagyok? Amíg az ember él, addig – bár a püspöki tiszt elmúlhat – a lelkészi elhívatás felelőssége élete végéig megmarad az ember szívén, lelkén, hivatástudatában, lelkiismeretén. Olvasom a Fraternet-​listákat, de a közösségi médiától elveim és szívem szerint is távol tartom magamat – vagyis „nem létezem”, ahogy manapság mondani szokás. De mindez nem egyfajta remeteszándékból van így.

– Egy kerek születésnap az embert számvetésre készteti. Püspök úr is számot vet évről évre, hogy milyen áldásokat vagy terheket hordozott?

– Nem évről évre, hanem napról napra megteszem! A lelkészi szolgálat ilyen szempontból sem hagyható abba. Újra és újra végiggondolom az eltelt éveket. Azért, hogy ami még van – s hogy mennyi, ezt Isten tudja egyedül –, az ne legyen leterhelt idő. Az elszalasztott lehetőségek a lelkiismeret legnagyobb terhei. A papi lelkiismeretről pedig ezeket egyedül az Úristen veheti el. Ha mások nem is hánytorgatják fel a mulasztásokat, az ember magából nem tudja kivetni őket. Egyetlenegy reménységem, hogy az Úristen azt mondja: helyrehozni nem tudod, de ott van az a fehér palást, amit a Mennyei Herceg majd rád terít. Isten gondoskodik róla, hogy végigtekintve szolgálatomon végzetesen el ne keseredjek, amint arról is, hogy el ne bízzam magam. Szívembe vésődött egy eset, amikor szinte szégyenkezve jöttem le a kőszegi templom szószékéről: „Mit műveltem én ott fent?!” – gondoltam, s nem mertem a gyülekezet szemébe nézni. Örültem, hogy a sekrestyén át is van kijárata a templomnak. E szégyenben hagyott papi állapotomban a következő héten a bibliaórára érkező testvérem megszólít: „Köszönöm szépen, lelkész úr, a vasárnapi szolgálatát!” Megtanultam, nem mindig tudjuk világosan megítélni magunkat, a dolgokat, de egy a fontos: amit el kell mondani, azt sohasem hallgathatja el az igehirdető. Luthertől és a lutheri teológusoktól, az erlangeni iskolától ezt az „egy-​ügyűséget” tanulja meg az ember.

– Az asztalon egy tál madeleine, Proust Az eltűnt idő nyomában című kötetének szimbólummá vált süteménye. Visszatekintve szolgálatára, említene találkozásokat, emberi kapcsolatokat, lelkészeket, akik az életút távlatában is értékesek püspök úr számára?

– Ordass Lajos és Túróczy Zoltán személye nagy hatással volt rám. Bár kritikus vagyok néhai Prőhle Károly professzorral, ami a gondolkodását, véleményét illette, ugyanakkor gondolkodásának következetessége, az egyházért való felelőssége és hatalmas tudása tiszteletre méltó volt. Másik személy, akitől nem tartom ilyen módon „távol” magamat, Dóka Zoltán. Vele akkor találkoztam csak, amikor megalakult az Ordass Lajos Baráti Kör, noha ő is Győrből származott. A külföldiek közül Terray László állt hozzám közel, ő tette igazán megfoghatóvá Ordass Lajos püspök szolgálatát, valamint az Ordass baráti kör megszervezésében és a Keresztyén Igazság folyóirat szerkesztésében is támogatott bennünket. S még valakit említenék, bár erről vele sohasem beszéltünk. Gábor bátyám higgadtsága, teológiai megfontoltsága is ilyen hatással volt rám. S ezt aláhúzom: higgadtság és megfontoltság. Rögtön hozzá is kell tennem: sajnos a higgadtságából jómagam nem tanultam. Ahogy Fekete István fogalmaz: könnyen tűzbe jövök, „mint pap szamara a katonazenétől” [Téli berek – a szerk.], és elég könnyen és hevesen szoktam reagálni bizonyos dolgokra. Nagyon sokszor gondolok arra: vajon tényleg én látom jól?

– Milyen a közérzete általában és társadalmi, egyházi, világpolitikai értelemben?

– Az előbbi, köszönöm, elfogadható. Az egészségi állapotom nem százszázalékos, emiatt 2019 nagyszombatján vállaltam utoljára szolgálatot itt, Győrött. A közéletet tekintve mindig is élénken követtem a híreket. Manapság többet vagyok kénytelen foglalkozni a világgal, amint az belső, szubjektív lelki indíttatásomból következne. Fájó kimondani, de a jelenlegi helyzet nyomasztó, s nagyon veszedelmesnek tartom. Politikailag is, teológiailag is. Mintha az évszázadok óta meglevő szilárd talajt vesztettük volna el a lábunk alól, s ne áltassuk magunkat: ez nem ment egészen a beleegyezésünk nélkül. Bizonyos tendenciák hódítása azért következhetett be, mert megadtuk magunkat nekik.

– Van még pont, ahol meg tud állni, vissza tud fordulni az emberiség?

– Azt hiszem, most már nincs. Pontosabban egy értelemben: ha az Úristen megállít bennünket, és azt mondja: bár nem érdemlitek meg, de kaptok egy új lehetőséget, mutassátok meg, hogy másképp is tudjátok! Ismét azok a bizonyos elmulasztott kairoszok, váltóállítási helyzetek! Visszamenni csak nagyon rövid időn belül tudott volna az emberiség, ezeket elmulasztottuk. De cselekvési lehetőségünk abban a reménységben most is van, hogy az Úristen áldását adja rá.

– Egy-​egy évfordulón boldog születésnapot kívánunk egymásnak. De mi a boldogság?

– A bibliai értelemben vett boldogságérzet feltétele az, hogy a helyükre kerülnek a dolgok. Ha az Úristen megszánna bennünket, és valóban, számunkra pillanatnyilag még egyáltalán nem megérdemelt módon, de megnyitná a megújulás lehetőségeit a világban, akkor mondhatnánk, hogy teljes a boldogság. Családi összefüggésben a kettőnk, feleségem és magam elhordozható állapota, valamint két fiunk, menyeink, hét unokánk egészsége, jó előmenetele jelenti számomra a boldogságot.

– Két évtizede az ön vezetésével meghozott döntés értelmében egyházunk úttörőként kezdte meg az ügynökmúltat vizsgáló tényfeltáró munkát. Püspök úr metaforaként is használta az átvilágítás kifejezést: Jézus szelíd szemének sugarában és az Ige fényében mindannyian át vagyunk világítva. Elégedett a tizenkilenc éve folyó munkával?

– Az előzményeket talán érdemes megemlíteni: 2005 februárjában nyilvánosságra került egy „Szakértő ’90” aláírással jelzett, kétszáztizenkilenc nevet tartalmazó ügynöklista. Ezen hét közismert evangélikus személyiség is szerepelt, köztük öt egyházi vezető. Téma lett a soron következő, kibővített országos elnökségi ülésen, amely történetesen itt, Győrött volt. Megosztott volt az egyházvezetés e kínos kérdésben. Talán nekem is részem volt abban, hogy nem elhallgatással reagált egyházunk a 2005 februárjában kikerült listára, amely egyházi neveket is tartalmazott. Úgy vélekedtem: talán azt akarjuk, hogy a számunkra kínos dolgokat mások teregessék ki? Ez a helyes hozzáállása egy keresztyén embernek? Ekkor született meg a gondolat, hogy bízzuk szakértőkre a vizsgálatot, s indult el a tényfeltáró munka Mirák Katalin történész vezetésével. A téma társadalmi szinten – akár akarjuk, akár nem – nem fog elcsendesedni, és biztos, hogy nem olyan mentalitással kezelik, ahogy mi Istenre figyelő lelkiismerettel próbálunk a feladatnak eleget tenni. Örülök annak, hogy folytatódik a munka, bár tagadhatatlan: vannak megrázó helyzetek, melyekről nekem sem volt fogalmam. Mostanra, évek elteltével kezdjük megtanulni, micsoda különbség van ügynök és ügynök között. Hallatlanul nagyra becsülöm Reuss Andrást és Keveházi Lászlót a nyilvánosság elé állásukért. Nem sérthetek meg lelkipásztori titkot, de azt elárulom: nekem is volt néhány rendkívül nehéz beszélgetésem hivatalban lévő elnök-​püspökként, amikor szinte könyörögve kértem a hozzám fordulót: könnyítsen a lelkén! „Mit fognak gondolni rólam?!” – kérdezte. És ha utólag derül ki? – érveltem. Ha korrektül, nem pedig kárörömmel és rosszindulattal vannak feltárva a történtek, akkor szűkebb körben kiderül, amit egyébként is tudtak az egyházi személyekről. De sokakat így sem tudtam meggyőzi, s halálukig megőrizték titkukat. Megkéstünk a feltárással, ez vitathatatlan, de talán végzetesen nem késtünk el vele – ennek egyedül az Úristen a megmondhatója.

– Püspök úr hogyan tekint a népszámlálási adatokra?

– Azt hiszem, igazuk van azoknak, akik azt gondolják: az elkeserítő eredménynek legalább ötven százalékban az adatlapok internetes kitöltése is az oka. Sokan átsiklottak ezen a kérdésen, talán nem tudatos egyházellenességből. Másrészt a járvány alatt sikeressé vált online kommunikáció nagyon odaültette a monitor elé a híveket az istentiszteleti időpontban. Először odaültette, utána lustábbá tette. Nem könnyű erről beszélni, mert sok más okot is lehet találni. Vannak emberi, politikai, filozófiai, ideológiai okok is – mint amikor több betegség jelei láthatók a testen. Persze mindegyik betegség rettenetes, de aztán kiderül, hogy van egy, amitől minden szerv romlik. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a templomaink nem csak statisztikai okokból lesznek egyre kevésbé látogatottak…

– Születésnapjára új kötettel jelentkezik a Luther Kiadó. A szolgálat összegzése szép ívű anyaggá vált a kordokumentumként is értékes prédikációgyűjteményben.

– Két dokumentum keretezi az igehirdetéseket: püspöki székfoglalóm és záró elnök-​püspöki zsinati jelentésem szövege. Három igehirdetés-​sorozatból áll a könyv, az első a Luther-​konferenciákról való, a másiknak a címe Ünnepre készülünk. A nyugdíjba menetelem után másfél évvel egy szűkebb, elsősorban lelkészekből álló közösség megkért arra, hogy ünnepi felkészülésre lehetőséget adó istentiszteleti alkalmakon szolgáljak köztük. A harmadik egység pedig püspöki szolgálatom idejéből való, gyülekezeti és közegyházi alkalmakból válogat, a bibliai könyvek sorrendjébe állítva.

– A kötet címe A diadalmas szent kereszt, de úgy tudom, személyes okból is választotta a borítókép feszületét.

– Reménységem, hogy az igehirdetésekben az egyetlen igazán fontos kérdésről nem hallgatunk: nincs más, amiért mi a világon vagyunk, mint az, hogy a diadalmas szent keresztről tanúskodjunk. Elvéti küldetését az egyház, ha nem ezt látja a középpontban! Valóban, személyes okom is volt a címválasztásra. A győri nádorvárosi templom első lelkésze édesapám, Ittzés Mihály volt. Jómagam kevés emléket őrzök róla, hatéves voltam, mikor hirtelen fellépő betegségben elhunyt. Ennek a templomnak a feszülete került a borítóra, mely a világhírű iparművész, Schima A. Bandi alkotása. Amikor lelkésszé szenteltek, ez előtt az oltár előtt álltam. Erre a feszületre nézve mondtam el lelkészi eskümet.

– Kik hatottak önre, az irodalom, illetve a teológia terén?

– Ha költőkre gondolok, akkor Arany János és József Attila, de örök kedvencem Fekete István, szinte rajta nőttem fel. Egy érdekes családi vonatkozást hadd említsek. Az író göllei származású volt. Ez egy kicsi falu Somogyszilhoz közel. Ott, Somogyszilban volt az én apai öregapám körzeti orvos. Édesapám is ott született, és Fekete Istvánéknak az én öregapám volt a családi orvosuk. Őszi vásár című kötetében meg is említi Itzés – ő így írta – doktor bácsit, aki olyan jó orvosságokat írt föl a húgainak, hogy mindig irigyelte őket, és sokszor be is vette helyettük. Szerinte ezért nem volt beteg gyerekkorában. Húszévnyi kőszegi szolgálat után hogyan is hallgathatnék Ottlik Géza Iskola a határon című nagy regényéről? Egyébként Ottlik Gézát anyai nagyapám, Balikó Lajos – 1910-től 1923-ig kőszegi lelkész – konfirmálta egy közös evangélikus–református csoportban. A teológiát illetően nem tudom feladni azt a belső lelki elkötelezettségemet, hogy a lutheri teológia páratlan. Nem olyan hosszú az élet, hogy ezer más dolgot kelljen mellette csinálnunk. Mondhatják rám, szemellenzős vagyok, de akármerre keresek, mindig az a tapasztalatom: milyen jó, hogy az Úristen nyakon ragadta ezt az ágostonos szerzetest.

– Mely igék kísérték eddig önt az életében?

– Egyik alapvetően fontos igém a lelkészszentelési: „Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál…” [Zsid 4,12–13] A másik a konfirmációi áldó igém, itt kaptam, az Öregtemplomban 1957-ben: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” [Fil 4,13] Ha semmi mást nem tudnék, csak ezt, az is elegendő lenne. Reménységem, hogy megszán az Úristen, és rajtam keresztül is mondott maradandót a rám bízottaknak. Az evangélium mindenkit keres, de nem mindenkinek szól. Az Úristen mindenkit el akar érni, ám aki nem mondja: „Istenem, bocsáss meg nekem, légy irgalmas hozzám”, annak a törvény szól, nem az evangélium. Vannak az Úristennek nagy titkai, vagy inkább így mondanám, mert így tapasztaltam: csak nagy titkai vannak.