Nagyapámtól unokámnak

Szemerei János püspök jegyzete

Anyai nagyapám száznegyven éve, 1882-ben született, az első unokánkat pedig az idei év tavaszára várjuk. A száznegyven esztendőnyi távolság kizárja a személyes és közvetlen kapcsolat lehetőségét. Vagy mégsem?

Szemerei Janos farag foto Adami Maria

Ma erről a mégsemről írok. Az a tapasztalatom, hogy bizonyos kapcsolatok képesek túllépni a biológiai korlátaink határain. Egy ilyen titokzatos kapcsolaton tűnődtem el, amikor a nővéremtől elhoztam egy régi és már húsz éve használaton kívüli gyerekágyat. Első pillantásra nem nézett ki valami jól az öreg bútor. Ha az akkori fényképeivel feltettem volna a Vaterára (arra az internetes felületre, ahol a használt tárgyakat szokták értékesíteni), nem valószínű, hogy akadt volna rá érdeklődő. Persze az értékesítése fel sem merült, hiszen ez az öreg ágyi-kó a családunk féltve őrzött kincse. A mára már itt-ott sérült, kopott fekhelyet közel száz éve készítette az asztalosmester nagyapám, Frankó Endre a kislányának, aki nem más, mint az édesanyám. A nagypapáról most csak annyit, hogy jó nevű asztalos volt, ifjúkorában dolgozott többek között a Gellért Szállón, de az egri evangélikus templom belső famunkái is őrzik a keze nyomát.

Az édesanyánknak készített gyerekágyban benne van a szakmai tudása, de az édesapai szeretete is. Olyan, néhány apró mozdulattal összerakható és szétszedhető kiságyat készített, amelyben nincsen egyetlen szög, csavar vagy bármiféle fémpánt. A fába belemart síneken keresztül csak össze kell illeszteni az elemeket, és máris használható. Szépen esztergált, rácsos oldalai lehajthatók és le is emelhetők. Úgy tudom, többféle fát válogatott össze hozzá, hogy tartós, de egyben könnyen használható is legyen. Van egy régi (talán második világháborús) sérülése – amelyet javítani kellett –, és a felülete is megkopott, de a szerkezete ma is stabil.

Ezt az ágyat nemcsak az édesanyám használta gyerekkorában, akinek készült, hanem mi is, az ő gyerekei. Egészen kicsi koromból emlékszem arra, amikor még Lenke nővérem volt a lakója. Idővel én is sorra kerültem, majd a kisebb testvéreim is.

Ezt követően a nagyobb testvéreim gyerekei használták, majd eljutott hozzánk is. Mi akkor az első szolgálati helyemen, Tordason laktunk, és Marci fiunk megszületését vártuk. Egy kedves ottani asztalos bácsi, Pintér György segített az ágy akkori felújításában. Annak ellenére nagyon szerettük az öreg bútort, hogy Marci fiunknak volt vele egy balesete. Az egyik unokatestvére megmutatta neki, hogyan lehet kiakasztani a lehajtható oldalát. Az én drága fiam a kiságyában állva nem kis bravúrral valahogy kiügyeskedte, és a lehajló oldalra támaszkodva szépen kizuhant belőle. Szerzett is egy kis sebet az álla alatt, amelyet máig őriz, de mély lelki traumát nem okozott neki. Évekig használtuk még, Kaposvárra is költözött velünk, majd miután a gyerekeim kinőtték, a húgomékhoz került Budapestre…

Teljesen fellelkesít, hogy az a kiságy, amely egykor az édesanyámé volt, majd évtizedekkel később a testvéreim és én is aludhattunk benne, s amelyet több unokaöcsém és unokahúgom mellett a gyerekeim is évekig használtak, hamarosan Marci fiam kislányát ölelheti körül.

Az elmúlt napokban a felújítás első fázisaként a régi festékrétegek eltávolításán dolgoztam. Nem tudom, hogy a sok évtized alatt kik és hányszor festették le, de amikor valamennyi rétegétől sikerült megszabadítani, az ágy súlya a felére csökkent… Elértem a nagyapám által finomra megmunkált fáig.

A nagyapám halálakor mindössze hároméves voltam. Az arcára csak homályosan emlékszem, de belém égett a halálával kapcsolatos emlékem. Az óvodából éppen a nagyszülői házhoz mentem. Amikor odaértem, meglepően sokan voltak ott a családból. Mindenki feketében. Nem akartak beengedni, amit nem értettem. Egy kis közelharc után valahogy bejutottam, és láttam a nagypapát az ágyában mozdulatlanul…

Ez a kiságy viszont őrzi a mozdulatait a mai napig. Kezének mozgását, amivel fűrészelte, gyalulta, esztergálta és csiszolta a fát. Nem hiszem, hogy megfordult a fejében, hogy a kislánya – az édesanyám – után nemzedékeken keresztül ennyien fogják még használni, közöttük az általa már nem is ismert leszármazottai, unokái, déd- és ükunokái is.

A legszebbnek azt tartom, hogy ez a kiságy a gyermekeiket szerető szülők és gyerekeik generációit kapcsolja össze, aminek nem szab határt még az emberi élet végessége sem.

Persze eltűnődöm azon, hogy az Isten szeretetének határtalanságához a tárgyi eszközök sem kellenek. Az ő szeretete nem száznegyven évet, hanem az egész emberi történelmet öleli át. Még arra sincs szükség, hogy ennek tárgyi eszközeit, Krisztus jászolbölcsőjét vagy a keresztjét fizikailag megérintsük…

* * *

A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. február 27. – március 6–i 87. évfolyam 7–8. számának Égtájoló rovatában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.