Emlékező írás jelent meg Orlai Petrich Somáról, elhunytának 140. évfordulóján

Száznegyven esztendeje hunyt el a hajdani pápai diákra, a XIX. század éledő magyar képzőművészetének jeles úttörőjére, – Jókai Mór szavaival élve – az „ihletett festészre”: Orlai Petrich Soma. Életéről az Infopapa.hu oldal jelentetett meg egy rendkívül részletgazdag írást, két részletben. Ezt ajánljuk.

Magyarország sohasem volt szegény egyes kitűnő tehetségekben. Egyedei mindig voltak… De nem volt képes érezni a nagyság örömérzetét… avatottjai rendesen éhen haltak vagy kiköltöztek… Csoda-e, ha ily viszonyok közt a magyarnak önálló művészete sohasem volt… Ez így többé nem lehet! Mutassuk meg tettekkel, hogy ébredünk. Hogy megmutathassuk, az út nem hiányzik. Itt Bécsben újólag egy kitűnő magyar művész vonja magára a figyelmet. E művész: Petrich… Nemzetélet nagyságát szellemi fölemelkedettségének jövőhözi viszonya határozza meg… A szellemi élet minden tényezőit nemzeti erővel kell kifejezéshez segítenünk. Ily tényezője a szellemi életnek a művészet, s ennek egyik legfenségesebb ága a festészet is…” – írja 1848-ban az egykori pápai diák, a későbbi nagy református püspök, Pap Gábor egy „Életképekbeli” cikkében.

Ehhez kapcsolható a néhai jeles művészettörténész, Szij Béla következő összegzése:

A hősi múltnak festményeken való megörökítését és a nemzeti öntudatnak ébresztését már akkor művelte, amikor piktúránk historizáló ágának ismertebb képviselői el sem kezdték pályájukat… Látta a nemzet elbukását, a megtorlásokat, de a fiatalon felismert nagy cél nem veszített varázsából. Amikor nem a történelem ihlette, hanem például az irodalom, akkor is nagy, mondhatnánk közösségi problémák foglalkoztatták. Szintén úttörő voltát bizonyítja, hogy Madarász Viktor, Székely Bertalan, Munkácsy Mihály újra megfestették azokat a témákat, amelyeket ő fogalmazott meg először a festészet nyelvén. Nagy kompozíciói mellett kitűnő portréit ismerjük, ezen kívül illusztrációkat készített Petőfi Sándor és Vörösmarty Mihály műveihez. Formavilágában még olyan elemeket találunk, amelyek a XIX. század első felének stílusjegyeivel rokonok, de eszmei mondanivalójában feltétlen haladó volt, s az idegen elnyomással szemben álló magatartást tükrözte. Szellemi világképének kialakulását sok tekintetben befolyásolta a Pápai Református Kollégium falai között 1840-től 1844-ig eltöltött idő...

A híres keresztény, protestáns „skóla”, a Pápai Református Kollégium „Istennek, hazának, tudománynak” nevelő szellemisége mindvégig elkíséri Orlait. Kevesen ismerik, hogy a hősi múltnak festményeken való megörökítésén túl bibliai tárgyú alkotásai is léteznek. Elég csak a békési katolikus templom „Krisztus keresztelése” című oltárképére és tizenhárom darabból álló stációsorozatára, a Hársasterény lutheránussága számára készített „Krisztus és Nikodémus” című, vagy a szülőváros, Mezőberény evangélikus templomának „Hagyjátok hozzám jönni a gyermekeket!” című oltárképeire gondolnunk. Utóbbinak különlegessége, hogy a Jézus körül álló gyermekeket az akkori lelkipásztorok gyermekeiről mintázta. Orlai e témájú művei nem lehettek véletlenek, úgy tudni, Bibliát forgató ember volt, akárcsak rokonát, Petrovics (Petőfi) Sándort (aki bár a lutheránus vallással nem igazán tudott kibékülni), az Istenhit kérdései mindvégig foglalkoztatták. „Barátom, erre a könyvre a költőnek legnagyobb szüksége van.” – jelentette ki Petőfi egyszer egy barátjának, miközben az éjszakai álmából ébredezve, a köpenyébe burkolózó, az asztal fölé hajoló, a gyertyafénynél Bibliát olvasó poétát megpillantotta és kérdőre vonta. Nem hiába születtek oly sok bibliai (elsősorban Ószövetségi) hasonlattal gazdagított költeményei…

Felvidéki evangélikus családba születik Orlai, édesapja Petrich Sámuel csizmadiamester, édesanyja Salkovics Karolin – leánya annak a Salkovics Pálnak, aki testvére volt Petőfi Sándor apai nagyanyjának, Petrovics Tamásné Salkovics Zsuzsannának –. Petrich Sámuel nyolc gyermeke közül egyedül csak Soma végez magasabb iskolákat Mezőberényben, Szarvason, Sopronban és Pápán. Kétségtelenül ezen utóbbi hely gyakorolja a legnagyobb hatást életére. Ekkortájt még egyáltalán nem festőművésznek készül; Sopronban irodalmi kör alakításával próbálkozik, s Pápára kerülve is elsősorban irodalmi ambíciók fűtik. A pápai Képzőtársulatban is e téren ér el eredményeket. Talán sokak szeme előtt lehet az a Rusz József-féle metszet, melyen Orlai Petőfivel és Jókaival látható, melyhez Jókai következő sorai kapcsolódhatnak:

A pápai nagy kollégium mellett, ott volt egy kicsi fehér ház, abban egy még kisebb fehér szoba, annak a háznak kis szobájában szokott összejönni ezelőtt sok-sok esztendővel három fiatal diák, akiknek kicsiny volt ez az egész világ. Az egyik volt Orlay Samu, a másik Petőfi Sándor, a harmadik voltam magam. Tizennégy évvel fiatalabbak voltunk a jelennél, s úgy hiszem, hogy az egész világ maga is sokkal fiatalabb volt akkor, mint most. Mindegyikünknek volt saját kedvenc szenvedélye: Orlayé a költészet, Petőfié a színpad, az enyim a festőecset. Ha Orlay írt tüneményes regényjeleneteket, Petőfi meg elszavalta azokat, én képeket festettem hozzájuk, s Petőfi szavalásmodora éppoly rendkívüli volt, mint az én kompozícióim. Maga készíté plasztikai szabályait, mint én a festékeimet. Egymásnak őszinte bámulói voltunk; Orlay megközelíté előttünk Jósika Miklóst, Petőfi is csak egy fokkal állt alább Egressynél; magam is valahányszor a szögleti bolt előtt elmentem, büszkén tekinték a címerül festett magyar kisasszonyra, miért nem tudnék én is ilyet festeni valaha! Mikor elváltunk, én lefestettem Petőfi arcképét, kicsinyben, olajba; nem tudom, hova lett ez a kép. Orlay emlékverseket írt számunkra, Petőfi könnyekre fakasztott érzékeny szavalatával, s akkor erős fogadást tettünk egymásnak, hogy csak mint nevezetes emberek fogunk összejönni, ha még egyszer találkozunk az életben. Azután széjjelmentünk a világba, és esztendőkig nem hallottunk egymásról semmit. Mikor pedig ismét összetalálkoztunk, akkor Petőfi hírhedett költője volt Magyarországnak, Orlay ihletett festész; magam sem tudok róla számot adni, miként történt? Ahelyett, hogy ülnék az én kedves, mosolygó festékeim között, íme, itt szántom ezt a sok csúnya fekete betűt, s azt szeretném, hogyha most is ott tanácskoznánk abban a kis fehér szobában, hogy mi legyen belőlünk? Orlay írná a szép kedélyes novellákat, Petőfi elszavalná méltóságos tűzzel, én pedig festeném hozzájuk a képeket…”

Az első rész itt folytatódik.

A második rész itt található.