A fiatalok is erősödésre és összetartó lelki közösségre vágynak

Tabon kívül további huszonkét Koppány-völgyi település pasztorálását látja el Arató János Lóránd evangélikus lelkész, aki az elmúlt évekhez hasonlóan virágvasárnap estéjétől nagyszombat estéjéig közösségi alkalmakon eleveníti fel a húsvéti ünnepkör eseményeit, s mivel az idei esztendő az evangélikus egyházban – a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszushoz kapcsolódóan – az úrvacsora éve, szeretne előadásokat tartani az úrvacsora szentségéről.

A fiatal lelkipásztor beleszületett a hitbe, családjában több lelkész is szolgál. Mintegy két évtizede az Arad melletti Fazekasvarsándon tanult meg gitározni, s azóta keveset pihen a hangszere; főleg, hogy másokat is tanít zenélni. Gitárkísérettel felcsendülő dalainak valamennyi korosztály örül, ám a fiatalok könnyebben megérinthetők a modern dallamvilággal, mint a hagyományos egyházi énekekkel.

– Hogy látja, még mindig jel tud lenni-maradni egy lelkipásztor, mint 60-80 évvel ezelőtt, amikor a település elöljárói közé tartozott?

– A 21. század nehézségeihez hozzátartozik a lelkészi és papi identitás megtalálása. Az egyik fő nehézséget a népegyházi keretekből és struktúrából való kilépés idézi elő, hiszen tudomásul kell venni, hogy ma már alig beszélhetünk népegyházról. De akkor hogyan találjuk meg helyünket szolgálati területünkön? Úgy gondolom, hogy bár a közöny tengerében olykor elhomályosul a lelkipásztor képe, mégis jel tud maradni, és jel kell, hogy maradjon. Olyan jel, amely az Isten mindenkori végtelen szeretetére mutat rá. Jel, amely Istenhez vezet. Jel, amely Isten Igéje által és Isten Igéjével vigasztal, útmutatást ad. Olykor sokan – még a településvezetők is –, elfelejtik, hogy a lelkipásztor nemcsak régen tartozott a település elöljárói közé, a polgármesterrel, tanítóval és orvossal együtt, hanem ez ma is így van. És ezt nem valamilyen hierarchikus egyenlet alapján állítom, hanem az Isten szolgája mindig is kiemelt szerepet töltött be, amely minden ember részéről kiemelt tisztelettel járt együtt. Itt fontos megjegyeznem, hogy ez visszafelé is igaz: egy igazi lelkipásztor tisztelettel fordul az emberek felé.

– Bár a gyónás a katolikus vallás fontos eleme, de egyik beszélgetésünk során azt mondta: szívesen „meggyóntatná” egyénileg is evangélikus híveit…

– Az evangélikus egyházban kétféle gyónási gyakorlattal találkozhatunk. Az egyik a közös, vagy közösségi gyónás, amely istentiszteleten történik közösen mondott gyónási imádságban, illetve a gyónási liturgiában, melynek részei a bűnvallás-bűnbánat és a feloldozás. A másik az egyéni gyónás, amely a katolikus gyónási vagy gyóntatási gyakorlathoz képest sokkal kisebb mértékben történik nálunk, bár lehetőség bármikor van rá. Fontosnak tartom a gyónást, hiszen a gyónás alkalmával az ember megvallja bűneit, azaz kimondja azt, ami terheli őt. Ez már önmagában is nagy dolog, és nagy megkönnyebbülést ad a lélek számára. Ennél nagyobb dolog az, amikor a kimondott nyomasztó terhek, bűnök után hittel fogadom Istentől a feloldozást, a bűnök bocsánatát.

A teljes cikk itt érhető el.