Üdvösség és egészség

„Az úrvacsorában a bűnbocsánat és az örök élet reménysége mellett – amelyek mindenképpen a központi ajándékai a szentségnek az öröm és a hálaadás mellett, amelyet a hívőkben ébreszt – fontosnak találom a közösségi jelleg, az étkezési jelleg, a nyitottság és az ünnepélyesség megjelenését és megtartását” – mondja Bencze András. A Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspökhelyettesét, székesfehérvári lelkészt Franko Mátyás tatai lelkész kérdezte az úrvacsora gyakorlatáról.

 

– Sokan idegenkednek az úgynevezett egykelyhes úrvacsoravételtől, mások pedig a bemártós vagy kis helyes megoldást tartják túl modernnek vagy egyenesen egységet rombolónak. Mint a Fejér-Komáromi Egyházmegyében legrégebben szolgáló lelkész mennyire látja ezt problémásnak?

– Az úrvacsorával kapcsolatos egészségügyi megfontolások nyilvánvalóan nem érinthetik az úrvacsora tartalmát. Az úrvacsora ajándéka mindig a bűnbocsánat és az örök élet. A higiéniai szempontok figyelembevétele csak az úrvacsorázás formáját határozhatja meg. Fontos a forma és a tartalom egységének látása egyrészt azért, hogy a formaváltoztatás által ne veszítse el tartalmát a szentség, másrészt azért, hogy nem tartalmi, hanem hangulati vagy szokásbeli kötődések ne akadályozzák a szükséges és jó formaváltást. Jean-Jacques von Allmen [svájci teológus, 1917–1994 – a szerk.] szerint az istentisztelet rendje iránti igény nem csupán abból fakad, hogy az egyház szociológiai képződmény – egy bizonyos helyen és időben összesereglő férfiak és nők közössége –, hanem elsősorban abból ered, hogy Isten emberré lett Jézusban, leszállt a földre, és a mennybe ment. Ezt a megtestesülést és felemeltetést éli át a gyülekezet az istentiszteleten: hallhatóvá és láthatóvá válik Isten igéje, az emberhez az Úr maga jön közel, és a hívő nép az istentiszteleten megélt közösség által a mennyei közösséget, az örök élet ízét ízleli meg. Ezzel az alázattal alakítjuk ki istentiszteletünk rendjét. Fehér Károly nyugalmazott evangélikus esperes szokta mondani, hogy míg az „Ószövetség kinyilatkoztatott módon közli az istentisztelet külső formáját, az újszövetségi istentiszteletnek csak a tartalmát tudjuk”. De éppen ez a lényeg. Tehát változhat a forma, de mindig fejezze ki a tartalmat!

– Egyházunk agendájától, attól a könyvtől, amely a liturgiákat foglalja magában, nem térhetünk el, hiszen erre a jó rendre s a hitvallási iratainkra tettünk esküt, amikor lelkésszé avattak minket. Tehát végül is engedelmességkérdésről van szó?

– Nem a szokásokhoz, nem az egyházvezetésnek való engedelmesség, hanem elhívatásunkhoz való hűség, a Szentíráshoz való kötöttség a lényeg. Amikor az úrvacsora rendjéről gondolkodunk, mindig össze kell gyűjtenünk azokat a mondanivalókat, amelyeket az úrvacsora hordoz magában, amelyeket az úrvacsora liturgiai formáinak ki kell fejeznie. A liturgiának legalább háromféle összetevője van. Aszóbeli, a tárgyi és a gesztusbeli megjelenés. A szóbeli megjelenés a teljes tartalmat hordozza, de ezt most nem részletezném, inkább a tárgyi megjelenésre összpontosítanék, a „szent jegyekre” térnék. Hiszen a kenyér lehet kovászos kenyér szeletelve vagy törve; a nálunk megszokott ostya – bár itt is előfordul a kis és nagy ostya, szerintem az evangélikus rendhez nem illeszkedve –; végül lehetséges volna a macesz is. A kehelyben pedig lehet hagyományos bor, illetve szőlőlé.

– A forma tehát nem elsődleges, de az üzenet igen. Milyen üzenetet hordoznak az eltérő formák?

– A kovászos szeletelt kenyér kifejezi az úrvacsora étkezés jellegét, magán hordozza Jézus kijelentését: „Én vagyok a mennyei kenyér…” [Lásd Jn 6,35.41] A mindennapiságot is jól kifejezi. Ám eltávolodik az utolsó vacsora kovásztalan kenyerétől. A megtört kovászos kenyér ezek mellett érzékelteti a közösséget is, hiszen egy kenyérből részesedünk. Hátránya, hogy mindenki hozzányúl az egy kenyérhez – fertőzésveszély –, és morzsálódik. Az ostya közelebb áll az utolsó vacsora formájához, ugyanakkor kifejezi a kovásztalanságra, a bűntelenségre való igényt, elhívást. A kicsiny ostya elveszíti az úrvacsora étkezés jellegét. Ehhez tartozik az az evangélikus hagyomány, hogy az ostyát nem rágjuk meg, mivel a Szentírásban az áll Jézus testéről: „Csontja ne töressék meg.” [Jn 19,36] Az ostya használata viszont elősegíti, hogy megkülönböztessük – legalább formája miatt – az úrvacsorát más étkezéstől. Bár éppen az lehet a hátránya is, hogy csak formailag különböztetjük meg más étkezéstől. A macesz előnye, hogy még közelebb van az „eredeti” kenyérhez, amit Jézus megfogott, megtört, és tanítványainak adott. Kifejezi az egységet, hiszen az egyből törünk. Hátránya, hogy ez is morzsálódik. A kehellyel kapcsolatban a szent szövegek nem említik, hogy abban bor lett volna – hangoztatják azok, akik szívesebben adnának vagy innának alkoholmentes italt. Ám igen nagy bizonyossággal tudjuk, hogy a páskavacsorán bor volt a kehelyben.

– Felekezetenként eltérők a szokások is, ahogyan fogadják a hívek az úrvacsorai jegyeket…

– A gesztusok közül fontos a térdelés – már csak mi, lutheránusok gyakoroljuk ezt az ősi szokást –, ami nem egyszerűen az alázatot, hanem inkább az imádatot fejezi ki. Fontos a kis körök együttes vétele, amely emlékeztet arra, hogy házanként törték meg a kenyeret. Nem véletlen az sem, hogy sok evangélikus helyen éppen tizenketten férnek el az oltárnál egyszerre. Ez erősíti a közösségi jelleget. Amikor úgynevezett mozgó úrvacsora van – ezt láthatjuk református testvéreinknél is –, akkor Isten vándorló népét jelenítjük meg. Ez a forma nagyobb teret enged a nyitottságnak, de kevésbé éljük meg az asztalközösséget, és bár lehetőséget ad az egyéni elcsendesedésre ugyanúgy, mint a sokakkal való találkozásra, számomra kevésbé tűnik ünnepélyesnek. Pedig az úrvacsora ünnepélyes volta már a páskavacsorával való kapcsolata miatt sem hanyagolható el. Kiemelném tehát, hogy az úrvacsorában a bűnbocsánat és az örök élet reménysége mellett – amelyek mindenképpen a központi ajándékai a szentségnek az öröm és a hálaadás mellett, amelyet a hívőkben ébreszt – fontosnak találom a közösségi jelleg, az étkezési jelleg, a nyitottság és az ünnepélyesség megjelenését és megtartását. Ezek együtt valószínűleg nem jelennek meg egyetlen formában sem, mégis ezeket szem előtt kell tartanunk, amikor formákról gondolkodunk.

– Ugyanakkor nem hanyagolhatók el az egészségügyi szempontok sem…

– Igen, ezek az elvárások is alakítják az úrvacsorázás módját. Két szempont szokott ezzel kapcsolatban előkerülni, mindkettő jellegzetesen a kehellyel kapcsolatban. Az egyik a fertőzésveszély – akár úgy, hogy valaki nem szeretne másokat megfertőzni, akár úgy, hogy valaki fél a fertőzéstől. A másik az alkoholtartalom. Ezzel kapcsolatban egyrészt az autóvezetők, másrészt az alkoholproblémákkal küzdők tesznek fel kérdéseket. Mindkét szempont esetén találkozunk túlzott óvatossággal, illetve az úrvacsora tartalmának – merem így mondani – lebecsülését jelentő egyéni elgondolással: „Nem szeretem az alkoholt!” Fel kell tennünk a kérdést: Vajon tényleg akkora-e a probléma, mint amekkorát csinálunk belőle? Nem a lelkészek beszélnek erről túl sokat, és bizonytalankodnak az úrvacsora tényleges tartalmát illetőleg? Nem akarjuk-e kiszolgálni a hóbortos elvárásokat?

– Mit ért hóborton?

– Amikor a német testvérgyülekezetünkkel megismerkedtünk, többeknek megtetszett az alkoholmentes úrvacsorázási lehetőség. Átvettük tehát a gyakorlatot. Odaállt az oltárhoz egy presbiter, kék szalaggal megjelölt kehellyel a kezében. Aki nem kért bort, az jelzett, és ő adta az alkoholmentes kelyhet. Néhány hónapon keresztül egyre gyarapodott azok száma, akik ezzel éltek. Aztán fogyni kezdett, és talán másfél év alatt teljesen elhalt ez a gyakorlat. Ez azt mutatja: könnyen előfordul, hogy a gyülekezet nem valós kérdésre keres választ, hanem saját maga gerjeszt végig nem gondolt igényeket. Vajon nem ilyen ijesztgetés volt-e, amikor a nulla toleranciát bevezették, és mi riogattuk az embereket, hogy akkor hogyan szabad úrvacsorát venni – ahelyett, hogy orvost vagy biológust kérdeztünk volna meg erről? Sőt egy alkoholistákkal foglalkozó pszichiáter azt mondta: ha valaki hiszi, hogy a kehely Krisztus valóságos vére, az nem fog visszaesni a korty bortól… Az ilyen esetek nem a bizonytaanságunkat, az úrvacsoráról vallott hitünk ingatag voltát jelzik-e? Ezt a kérdést azért kell felvetnünk, mert ha mentesek vagyunk saját bizonytalanságunktól, nemtörődömségünktől, akkor viszont fontos törődnünk az igényekkel, mert katolikus történészek – például Szántó Konrád – szerint az egy szín alatti áldozás kialakulásában jelentős szerepet játszott a fertőzések veszélye.

– A sokféle megközelítésben melyik lenne a követendő megoldás?

– Első megoldásként jelentkezett a kis kelyhes úrvacsora. Finn testvérgyülekezetünkben az oltárra helyezett nagy kehely csőrös kiképzésű. A térdeplő karfájához polcot illesztettek, ott találhatók a kis kelyhek, az osztás közben tölt bele a lelkész éppen egy keveset, amelyet teljesen kiisznak a hívek. Ez az egyetlen módja, ahogy a kis kelyhes rendszer felépíthető. Ebben ugyanis megmarad a közösség, az egy kehelyből ivás motívuma, nincs tálca, kevésbé látványos a kelyhekben maradt bor, tehát nem érezzük an ­ nyira kocsmában magunkat. Megőrizzük az ünnepélyességet. Persze a kis kelyhes osztás esetén nehezen képzelhető el a választási lehetőség: közös kehely vagy kis kehely. Azzal az úrvacsora nyitottsága, egyetemessége veszne el.

– Milyen további módozatok lehetségesek még?

– Ortodox testvéreinktől tanultuk a bemártós rendet. Ők ugyan a kenyeret kiskanállal merítik a borba. A rómaiak vették át tőlük, amikor gyarapodni kezdett a két szín alatti áldoztatás. A bemártás esetén megmarad a közösségi jelleg, az egy kehelyből részesedés. Azonban eltávolodunk a „vacsora után” gondolatától, és az étkezés jelleg is eltűnik. A bemártós rendhez kényelmes az ehhez kialakított paténás [paténa: ostyatartó tányér – a szerk.] kehely [képünkön], de nagyobb szabadságot ad, ha segítőt vonunk be. Ő tartja a paténát, és a lelkész mártja bele a borba. Nálunk azok, akik be szeretnék mártani, a kezükbe kérik az ostyát, és maguk mártják bele. Ehhez azonban az osztó figyelmessége is kell. Ha nem jól tartja a kelyhet, könnyen a mártó ujja is belekerül a borba.

– Van példa egészen különleges úrvacsoravételre is.

– Meglepő, szokatlan megoldási lehetőség a kisközösségi úrvacsora. Nem a nagy gyülekezet vesz együtt, hanem a gyülekezethez tartozó kisközösségek, házi csoportok – domus ecclesia – saját alkalmaikon vesznek úrvacsorát. Veszélye, hogy a kisközösség elszakad a gyülekezettől, nem élik meg a nyitottságot sem. Ám az első gyülekezetek is házanként törték meg a kenyeret. Kisközösségben, különösen állandósult csoporttagokkal jóval kisebb a fertőzés veszélye. Erősebb lehet az ünnepélyesség, az úrvacsora étkezés jellege és közösségi aspektusa is.

– Összegzésként mit mondhatunk az úrvacsora formájáról?

– A hagyományos rendet megőrizve is számtalan lehetőség áll előttünk. Maga a rend. Ha piszkos a kehely, zavaros a bor, gyűrött a törlőkendő, és ráadásul minden csak oda van dobálva az oltárra, akkor hamarosan elszoknak az emberek az úrvacsoráról, jobb esetben valami más rendet keresnek hozzá. Tehát legyen rend! Megemlítem, hogy több mint két évtizeddel ezelőtt hasonló témáról Zászkaliczky Péter lelkész tartott előadást, amelyben szólt arról, hogy bár a szentség érvénye és hatása nem függ a kiosztó személytől, mégis illő odafigyelnünk, hogy cigarettától sárga ujjal, piszkos körömmel, rendetlen Luther-kabátban ne álljunk az oltár elé. Komoly kérdést vet fel, hogy a lelkész esetleges bőrbetegsége esetén hogyan lehet úrvacsorát osztania…

– Tatán nagy ünnepek első napján van „kelyhes” úrvacsoraosztás is. Ilyenkor külön figyelni kell arra is, hogy ne maradjon rúzslenyomat a kelyhen…

– Ismerős probléma, bár a rúzsok világában is nagy a fejlődés… Szerintem szabad tanítanunk a lányokat, asszonyokat arra, hogy ne rúzsos szájjal jöjjenek az oltárhoz, és szabad nekünk, lelkészeknek is megtanulnunk a kehelytörlés fortélyait, hogy ne csak a kehely külső részét, hanem az egész peremét töröljük át. Aztán egymástól számtalan ötletet tanulhatunk. A sekrestyébe helyezett kézmosótáltól kezdve az illatszerboltban kapható alkoholos törlőkendőn, illetve tisztítózselén keresztül a segítők szolgálatba állításán át a váltott vagy pótkehelyig és a tányérra helyezett nedves kendőig és kiskanálig, amellyel a kehelybe hullott morzsát lehet kiszedni. A segítők szolgálatba állítását ebben az esetben különösen is fontosnak tartom.

– Végezetül kérem, árulja el, az ön számára melyik úrvacsoravételi forma a legkedvesebb.

– Válaszaim alapján bizonnyal kitűnt, hogy számomra a hagyományos úrvacsoraosztás a legkedvesebb. Szerintem még mindig túl keveset tanítunk az úrvacsoráról. Ha jobban ismernénk az úrvacsora ajándékait és mindazt, amit a forma kifejez, jobban is ragaszkodnánk ahhoz. Az már persze a lelkigondozói feladatkörbe tartozik, hogy az új formákat, a felvetődő ötleteket hogyan lehet kezelni a gyülekezetben, és ha végül mégis más formához szeretnénk térni, akkor azt hogyan lehet bevezetni és meghonosítani.

Az írás a Tatai Evangélikus Egyházközség Lutherrózsa című hírlevelének 2019. advent–karácsonyi számában megjelent interjú szerkesztett szövege.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 3–4. számában jelent meg 2020. február 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.