Nem önjelölt prófétának kell lennünk

„Mindig örülök annak, ha az egyházban a megfelelő emberek kerülnek a megfelelő helyekre. Sok problémától és nehézségtől kíméljük meg egymást és magunkat is, ha bátorítjuk és buzdítjuk azokat, akik valamit tenni szeretnének, ahelyett hogy csak a problémákra helyeznénk a hangsúlyt, és elvennénk az emberek kedvét a szolgálattól” – vallja Baranyay Csaba. Küldetés rovatunkban ezúttal a kőszegi evangélikus gyülekezet pásztorát, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület missziói lelkészét kérdezzük.

– Elsőként arra kérjük, röviden mutatkozzon be. Szóljon a tanulmányairól és lelkészi pályájának eddigi állomásairól.

– Budapesten nőttem fel, de szüleimmel a csömöri gyülekezetbe jártunk, ahol egykor nagyapám, Solymár János, majd nagybátyám, Solymár Péter szolgált. Édesanyám volt a gyülekezet egyik kántora. Az ottani ifjúságban kaptam az elhívást. Először a levelező teológiát kezdtem el, és mellette gitároztam – a jazztanszakra készültem, de később jelentkeztem a teológia nappali tagozatára. Itt ismerkedtem meg feleségemmel, Rohn Erzsébettel, akinek első szolgálati helye a gyönki gyülekezet volt. Itt már teológusként sokat helyettesítettem, szinte minden vasárnap prédikáltam a szórványkörzetben. Közben szerveztük a Mevisz-gitártáborokat [Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség – a szerk.], keresztény könnyűzenei találkozókat, jártuk az országot a Promise zenekarral, az akkor szintén Tolna megyében szolgáló barátainkkal készítettük elő az első Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozót. Mindig is mozgalmi embernek tartottam magam, ez meghatározta mindennapjaimat a későbbi siófoki szolgálatunk idején is. Itt összességében kilenc – illetve tulajdonképpen nyolc – évig voltunk. Merthogy a teológusi helsinki ösztöndíjas évem után egy másik évet három gyermekünkkel együtt töltöttünk Finnországban, Ouluban, ahol lelkészi szolgálatot végeztem a siófoki gyülekezet testvérgyülekezetében. Majd kétéves pécsi időszakot követően kerültünk Kőszegre, ahol tizenöt éve élünk, és próbálunk ebben a nagy múltú gyülekezetben szolgálni és magunk is megújulni. Időközben gyermekeink kirepültek. Igaz, Bence fiunk visszakerült Vas megyébe, a répcelaki gyülekezetben kezdte meg lelkészi szolgálatát. Izgalmas időszak ez a mostani, januárra várjuk első unokánk születését.

– Miként látja a misszió, a küldetés szerepét, feladatát? Miért tartja ezt az egyházban fontosnak?

– Pál apostol szavait szem előtt tartva a ránk bízott drága kincset úgy tudjuk megőrizni leginkább, ha továbbadjuk. Vagyis a misszió az egyház alapfeladata. Nem lehet elképzelni az egyházat misszió nélkül, mert Krisztus Urunk küldő parancsa mindnyájunkat kötelez. Az egyház mint a Jézus Krisztus által elhívottak közössége – görög szóval ekklészia – valójában akkor tud egyház maradni, ha a küldő szót is komolyan veszi. Ezért nem is lehet különválasztani a missziói munkát a többi egyházi feladattól, hiszen az egyház akkor egyház valójában, ha betölti küldetését. Ha ezt nem teszi, akkor nem más, mint valami kulturális egyesület, jól vagy kevésbé jól működő klub.

– Lehet a missziót többféleképpen értelmezni? Lehet a misszió az egyházon belül sokrétű, sokszínű, mármint akár kegyességi irányzatok szerinti?

– Nemcsak lehet, de szükségszerű, hogy sokszínű legyen, hiszen mindnyájan a magunk látása szerint végezzük szolgálatunkat. S ez így van jól. Rossz is lenne, ha egy kaptafára menne minden. Azt csak a lelki bábák gondolják, hogy minden újjászületésnek az ő mintájukra kell történnie. Az azonban nagyon megérintő, amikor az ember mások szolgálatát látva megtapasztalja azt a sokszínűséget, amelyben minden egyháztagnak megvan a szerepe. Ezt a finn egyházban tanultam meg igazán, ahol az ébredési mozgalmak különböző hatása érződik, és ezt az egyház gazdagságának tudják tekinteni. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy az egyház missziói munkája mindig igeközpontú legyen. Mert ha csak a „mainstream”-nek [a főáramlat; az az álláspont, vélekedés, viselkedés, amelyet a legtöbben elfogadnak – a szerk.] szeretnénk megfelelni, akkor lehet, hogy a mi egyházunk lesz a „legmodernebb” az egyes felekezetek között, de végül kiürülnek templomaink, ahogyan az a közelmúltban sokfelé meg is történt Európában. 

– Mik a céljai missziói lelkészként?

– Azt mondhatom, hogy a kerület régi-új missziói lelkésze vagyok, mert az újraalakult Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület első missziói lelkésze voltam 2002-ig, amikor Siófokról Pécsre, a Déli Egyházkerületbe kerülve adtam át a stafétabotot Verasztó Jánosnak. Most az ő Békéscsabára kerülése után újra engem bízott meg a kerület vezetése ezzel a feladattal. S ha így tekintek a tizennyolc évvel ezelőtti és a mai munkára, akkor azt látom, hogy mostanra kialakult a kerületi missziói lelkészek feladata, amely elsősorban is a kerületi missziói napok és munkaévkezdő lelkészkonferenciák szervezését illeti. Ezen túlmenően persze nagyon sok mindent tehetünk, bár megbízatásunkat egyfajta önkéntes munkában a gyülekezeti szolgálat mellett végezzük, s ennél sokkal többre nem biztos, hogy marad energia. Mégis jó, ha tudok bátorítani, hogy mindenki a maga színével szolgáljon a kerületben. Ilyen nagy élmény volt számomra a legutóbbi kerületi missziói alkalmunk, az a nemeskéri artikuláris nap, amikor egy kis gyülekezet lelkes önkénteseivel tudtuk előkészíteni az alkalmat, melyen Isten áldása volt.

– Meglátása szerint mely területeken kell erősíteni az egyházi missziói munkát?

– Véleményem szerint a helyi gyülekezeteket kell erősíteni. Valójában az összes kerületi alkalom is azért szerveződik, hogy akik ezeken részt vesznek, megerősödjenek hitükben. Jónak tartom, ha egy-egy közösség lesz a házigazdája egy nagyobb találkozónak, hiszen ezáltal új feladatot kap. Emlékszem, milyen sokat jelentett kőszegi gyülekezetünknek is a tizenegy évvel ezelőtti Szélrózsa találkozó szervezése. Nagyon fontos, hogy helyi szinten legyen egy olyan közösség, ahová lehet hívni az embereket. Óriási lendületet adhat akár egyetlen új ember jelenléte is a közösségnek. Őket kell erősíteni, melléjük kell állni és segíteni, hogy ne szűnjön a lelkesedésük, hanem megtalálják azt a szolgálati területet, ahol a legjobban kamatoztathatják Istentől kapott talentumaikat. Mindig örülök annak, ha az egyházban a megfelelő emberek kerülnek a megfelelő helyekre. Sok problémától és nehézségtől kíméljük meg egymást és magunkat is, ha bátorítjuk és buzdítjuk azokat, akik valamit tenni szeretnének, ahelyett hogy csak a problémákra helyeznénk a hangsúlyt, és elvennénk az emberek kedvét a szolgálattól. Az egyházban minden szinten azok tudnak igazán jól munkálkodni, akik bátorítást kapnak társaiktól. Ezt magam is szeretném komolyan venni.

– Melyik az az ige, amely ebben a munkában irányt, erőt ad az ön számára?

– „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek…” [Jn 15,16] Nagyon megerősítő számomra ez az ige, amit egyébként lelkészszentelésemkor kaptam, mert ebben Jézus arra emlékeztet, hogy nekünk mandátumunk van. Olyan küldetést teljesítünk, amiben nem önjelölt prófétának, hanem elhívott tanúnak kell lennünk.

– Eddigi életében melyik volt a legmeghatározóbb istentapasztalata?

– Fiatal lelkészként egy gyenesdiási lelkészkonferencia után siettünk autóval hazafelé feleségemmel egy találkozóra. Előzés közben be kellett mennem két kocsi közé. A manőver sikerült, mert nem ütköztünk, ám a szolgálati Wartburg megcsúszott – éppen másnap cseréltük volna ki a gumikat –, és mi két és fél fordulatot téve a levegőben átrepültünk a túlsó oldali árokba, ahol végül két fa között fejtetőn álltunk meg. Miután meggyőződtünk róla, hogy mindketten életben maradtunk, a motor leállt, a magnószalag azonban tovább forgott, és az akkor vadonatúj Promise-kazettánkról éppen ez a sor hangzott felénk abban a pillanatban: „Védő szárnyak ölelnek át, hogy rátalálj. / Figyelj, mert más nem érti most suttogó szavát!”

– Lelkészi gyakorlatában bizonyára van módja testközelből megtapasztalni a misszió fontosságát, hatását. Említene erre egy példát?

– Nagy élmény volt számomra tavaly az a kilenc felnőtt konfirmandusunk, akik egymást hívták a csoportba, és az egész felkészülést is nagyon komolyan vette a csapat. A húsvéthajnali istentisztelet keretében volt a konfirmációjuk, illetve kettejük keresztelője. Az ő biztatásukra alakult egy új gyülekezeti csoportunk Emmaus kör néven, akikkel azóta is együtt vagyunk, és mások is csatlakoztak a körhöz. Hiszem, hogy a misszió lényege nem más, mint amit így szoktunk mondani: „Az egyik koldus elmondja a másiknak, hogy hol lehet kenyeret kapni.” Mert akik ráéreztek a Jézussal való közösség jó ízére, azok biztosan másokkal is meg akarják osztani ezt az örömöt.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 47–48. számában jelent meg 2019. december elsején.  

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.