Megemlékezés Felpécen

"Nem hiábavalóság az életünk, ha Isten igéjéhez igazítjuk a lépteinket, ha az élet végső forrására irányítjuk a figyelmünket."

1

Hálaadó istentiszteletet tartottak a felpéci evangélikus templomban 2019. június 16-án vasárnap és ünnepi közgyűlés keretében emlékeztek meg Dombi Lászlóról, egykori lelkészükről és az ő gyülekezetépítő szolgálatáról. Smidéliusz András gyülekezeti lelkész prédikációjában kiemelte, hogy ezen a vasárnapon a Szentháromságról tanúskodunk – imádjuk és dicsőítjük Istent.  

A zsúfolásig megtelt templomban mindenki jól hallhatta a prédikátor hiábavalóságról szóló szavaira adott lelkipásztori választ is: Nem! Nem hiábavalóság az életünk, ha Isten igéjéhez igazítjuk a lépteinket, ha az élet végső forrására irányítjuk a figyelmünket. Mindez pedig egyfajta tanulási folyamat is – ahogyan azt a számos igehelyből idézett ószövetségi és újszövetségi szövegek alapján hallhattuk. Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy teljesen soha nem ismerjük meg őt – itt a Földön. Mit jelent hát ismerni őt? „Istent megismerni annyi, mint az ő jótéteményeit megismerni” – utalt a lelkész Melanchthonra.

Az istentiszteletet követően Dombi Attila előadásában Arany János Enyhülés című versét hallhatta a gyülekezet. Ezt követően Horváth Attiláné Erzsike felügyelő asszony nyitotta meg az ünnepi közgyűlést, amelynek keretében a gyülekezet egykori hű pásztorára, Dombi Lászlóra emlékeztünk.

2

Szemerei János evangélikus püspök hangsúlyozta, hogy mennyire fontos emlékezni a hűséges elődökre! Persze, az akkori kor sok szempontból más volt, mint a mai. Akkor – a két világháború között –, amikor Dombi Lászlót ordinálták, rajta kívül még 15 másik lelkész lépett szolgálatba! Nagyon más világ volt, amit aztán a második világháború és az azt követő évek – különösen is 1948, a fordulat éve – sokak számára nehézzé tett az egyházban (is). A baloldali kommunista fordulat sokakat eltérített, de akik hűségesek maradtak, a kiszolgáltatottságban is szolgálták a gyülekezeteiket. Rájuk feltétlenül emlékeznünk kell! Püspök úr kiemelte Dombi László személyes példáját – aminek az „eredményességét” jól mutatja az, hogy gyermekei is szolgáló életet élnek, hogy a püspöki hivatal egyik munkatársa is épp a lelkész előd unokája. Dombi László példakép volt, aki építkezett – és az elődök által épített örökségre tudunk mi magunk is építeni. Fontos az ilyen elődökre emlékeznünk, és követünk az ő hitüket, életüket.

3

Széles Sándor kormánymegbízott (a Protestáns Műhely győri szervezetének elnöke) egy fontos kérdéssel kezdte beszédét: mitől erős egy közösség? Az épületek fontosak, de a közösség az, ami igazán lényeges! Fontos az is, hogy megmutassuk, kihez tartozunk, és hogy összetartozunk! Ezt adott esetben egy kis füzetecske is meg tudja mutatni. Egy-egy találkozó. És bár a mai világban sok mindent újra akarnak gondolni – például a mesterséfek az ételeket, ahogyan hallhattuk a példákat –, vannak olyan „dolgok”, amiket nem lehet és nem is szabad újragondolni: nem lehet újragondolni Jézust!

Molnár Márta (a képen középen) – a füzetecske egyik szerzője, volt hittanos – személyes hangvételű megemlékezésében kiemelte, hogy Dombi László és a felesége lámpások voltak! Ma is szükség van olyan lelkészekre, mint amilyen ő volt – remélve azt is, hogy a mai fiatalok majd néhány évtized múlva ugyanolyan szeretettel fognak emlékezni a mostani lelkészekre, mint amekkora szeretettel a mai idős generáció emlékezik a Dombi lelkész úrra. Ehhez kérte az egykori hittanos azt, hogy a szeretet munkálkodjék a közösségeinkben.

4

Dr. Pápay Judit (a képen baloldalt) – a füzetecske másik szerzője – megemlítette, hogy 3. osztályos diákok voltak akkor, amikor a lelkész úr és a családja Felpécre kerültek. A hittanórák és az istentiszteletek egy életre adtak útmutatást, erőt, hitet és helytállást. Pápay Judit külön kiemelte, hogy a lelkész úr prédikációi mindig magas színvonalúak voltak, ugyanakkor a Dombi lelkész úr képes volt arra is, hogy azok mondanivalóját a gyerekek szintjén, számukra érthetően is átadja. Szavaival és cselekedeteivel mindig a szeretetteljes gondoskodást nyújtotta mindenki felé. „Ne félj, csak higgy!” – bátorította gyakran a közösséget. „Ne hagyjátok a templomot és az iskolát” – hallhattuk többször is. „Mindketten itt konfirmáltunk 6. osztályosként; a lelkész úr több korosztályt tanított egyszerre, sok-sok igét tanultunk meg közösen – egy olyan közösségben, ahol figyeltünk egymásra, aggódtunk egymásért, szeretet volt bennünk egymás iránt, és ahol a lelkész úr is szeretettel volt irántunk.”
A visszaemlékezéseket követően dr. Birkás Antal egyetemi oktató ismertette röviden a füzet megszületését. A prédikációhoz is kapcsolódóan megemlítette, hogy „az életnek van tétje” – ezt kell tudnunk megtanítani, ill. erre kell önmagunkat emlékeztetni. A tanulási folyamatban azonban legalább ennyire fontos az emlékezés! „Mond el fiaidnak” – hallhattuk, utalva az ószövetségre. Fontos emlékeznünk, jeleket hagynunk, a Krisztust követő életeket felmutatnunk – hogy példaként álljanak előttünk. A Barankovics Alapítvány támogatásával kiadott füzet (a nyomdai költségeket az alapítvány támogatta) is ezt a célt szolgálja. A füzetismertető végén Birkás Antal köszönetet mondott mindazoknak, akik a füzet elkészítésében segítséget nyújtottak.
A személyes hangvételű visszaemlékezések után Dombi László kedves énekét (Rád bízom sorsomat, 354. ének) énekelte a gyülekezet közösen, Dombi Attila orgonakíséretével – közben a gyülekezet minden tagja kézbe vehette az emlékfüzetet.
Az éneket követően Dombi László lelkész legidősebb fia szólt a gyülekezethez. Dombi László elmesélte, hogy közel 70 éve érkezett ide, Felpécre a család. Előtte Halléban tanult az édesapja, majd szolgált Pécsett, Győrben és Pápán is. Komoly egyházi vezetői kinevezése már úton volt, azonban édesapja nem tudott és nem akart megalkudni, az akkori hatalom nyomásának engedni. Ezt követően kerültek Felpécre – így utólag megvallva, némi félelemmel, aggodalommal. De szerető közösségre találtak. Építkeztek, de a felsorolt munkáknál (ravatalozó építése, templomok építése és felújítása, orgona modernizálása, paplak stb.) fontosabb, hogy közösséget építettek – és közben felnevelték a gyermekeiket. Mi adott ehhez erőt? Az, ami az édesapa sírfeliratán olvasható: „Nékem az élet Krisztus.”
 
5
 
A visszaemlékezés után Ica néninek (Dombi László feleségének) a kedves énekét (Te vagy reményem, 66. ének) énekeltük zárásként.
 

6

Az alkalmat a templom előtti nagy közös fénykép és szeretetvendégség zárta. Ez utóbbin megtekinthettük Hargitai Bea Dombi Lászlóról készített grafikáját, portréját is. Jó volt közösen emlékezni, beszélgetni a délelőtt folytatásaként.
Emlékíró, a délelőtt „krónikása”: Dr. Birkás Antal
 
7

 

8