Hősnek nem születik senki Soproni emléktábla Sztehlo Gábornak

Sopron – 2019. május 19-én 11 órakor Sztehlo Gábor-emléktáblát avattak a Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum) Gimnázium és Kollégiumban. Az evangélikus lelkész itt érettségizett, majd itt kezdte el a teológiát egészen addig, amíg 1930. október 19-én a Deák téren lévő új épületet felavatták. Az emléktáblát az Öregdiák Találkozó rendezvény keretében Tölli Balázs, a líceum igazgatója avatta fel. Kutas László szobrásznak személyes kötődése is van Sztehlóhoz: nagyapja, báró dr. Podmaniczy Pál 1930–1931 között volt dékán a Teológián, és a finnugor diaszpóra bizottságban is együtt dolgoztak Sztehlóval. Kutasnak ez a negyvenkilencedik soproni alkotása. Az udvaron Sztehlo (ahol az emléktábla van) ezentúl egykori osztálytársával, Prőhle Jenővel figyelik egymást.

Szenczy Gábor Győző Jenő Béla, azaz Sztehlo Gábor édesapja dr. Szenczy Aladár Tamás László (1875–1948) evangélikus felekezetű ügyvéd, táblabíró, követte édesapja, Sztehlo Kornél (1874–1940) foglalkozását. Édesanyja a református Haggenmacher Márta Mária Jozefa (1886–1969) svájci származású iparmágnás família tagja volt.

Anyja testvére az a Haggenmacher Henrik, aki 1943-tól a német megszállásig a Gyáriparosok Országos Szövetségének (GYOSZ) elnöke volt.Családjában megtalálhatóak a Dreherek mellett a Sopronban is ismerős nevű Meskók és a Sárkányok is. Szenczy-Sztehlo Budapesten, az Orlay utca 10. szám alatt született, megegyezés szerint édesapja vallását követte.

Gimnáziumi esztendeit négy gimnáziumban töltötte: tanult a ciszterciteknél, a Lónyay utcai református, majd a fasori evangélikus gimnáziumban, és végül Sopronban, a Berzsenyi Líceumban érettségizett. Amikor 1936. március 23-án feleségül vette Lehel Ilona Erzsébetet (anyja neve Vas Erzsébet, apja néhai Sülik Ferenc) a két tanú dr. Sztehlo Aladár és dr. Sztehlo Dezső volt. Utólagos bejegyzésként ezek szerepelnek: „A férj családi nevét Szenczyre változtatta (5436/1938. III. BM 12/1938. máj. 2.). A vőlegényt dr. Sztehlo Dezső Ottó örökbe fogadta. Így vezetékneve ezentúl Sztehlo /: 1940. J. 4703. I. M. sz. 1941. jan. 29. (Hungarian Civil Registration, 1895-1980. Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun. Budapest II. kerület. Házasultak p. 36. 106. bek.) A hiteles kihirdetésen kívül még ez olvasható: „Magyarosított Szenczy nevemet örökbefogadás miatt régi családi nevemre, Sztehlo-ra kellett változtatnom. Ez a névváltoztatás semmi összefüggésben sincs a bécsi döntés kisebbségvédelmi törvénycikkével. Sztehlo Gábor ev. lelkész.” (Harangszó, 1942. okt. 11. p. 331.) Dr. Sztehlo Dezső Ottót, aki a nagybátyja volt, feleségével, Leona Szontagh de Igloval együtt később kitelepítették. 

1944. március 19-e meglepetésként érte. „Isten kezében” címmel megjelent memoárjában így ír erről: „…nem voltunk mi arra nevelve, hogy a világért, s benne az elesett emberért küzdjünk. Annál inkább küzdöttünk az egyház jogaiért és pozíciójáért.”

A történelem folyamán újra meg újra beköszöntenek olyan korszakok, amikor a hatalmon lévők bizonyos csoportokat megbélyegeznek és kirekesztenek, s aki ennek ellenszegül és csak azért is a segítségükre siet, az könnyen az üldözöttek között találhatja magát. Ilyen korban élt ő is, aki a fennálló hatalommal többször is szembeszállt, hogy a lelkiismerete szerint cselekedhessen. A hősök nem születnek, hanem bizonyos körülmények hatására azzá lesznek olyanok, akiknek belső iránytűjüket semmi sem zavarja össze. Szilárd jellem és némi vakmerőség is kell, hogy eltökélten a a hatalom szeme közé lehessen nézni a félelem szikrája nélkül. Az adott helyzetben mindenkinek egyedül kell meghoznia a döntését, és a legtöbben a könnyebb ellenállás irányába mennek. Hősnek, ellenállónak, lázadónak lenni magányos út és korántsem olyan magasztos, amilyennek utólag látszik. A hősiesség a legritkább esetben kifizetődő.

Ezerhatszáz gyermeket és négyszáz felnőttet mentett meg segítőivel. Személyisége Isten eszközévé vált vállalva a küldetést, amit hivatása szánt neki: gyermekeket kapott örökségbe az Úrtól megőrzésre, továbbadásra. Emléke üzenet a jelennek és a jövőnek egyaránt. A gyűlölködés sajnos máig jelen van hol faji, hol vallási alapon, hol csak emberi mivoltunk természetes velejárójaként, de ennek megnyilvánulásaival szemben a tiszta hangot, a humánum hangját kell hallatnunk.

Amikor Raffay Sándor püspök a német megszállást követően a Jó Pásztor szolgálathoz utasította menteni a kikeresztelkedett zsidó gyerekeket, akkor került munkakapcsolatba a svájci Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi megbízottjával, Friedrich von Bornnal, akit a Yad Vashem 1987-ben a Világ Igaza kitüntetésben részesítette. Az anyagi segítséget főként általa és a svájci szabadkőműves Alpina nagypáholy segítségével teremtődött meg. Mentenie kellett az egymásra torlódott rendszerek üldözöttjeit: a zsidó árvákat, a nyilasok és csendőrök gyerekeit, az arisztokraták sarjait és a rendőrség által ide hozott csavargó, bűnöző utcagyerekeket.  Őt csak saját bátorsága, önfeláldozása védte.

Egy lelket melengető tervvel tartotta életben a fagyos pincében védenceit: egy városállamról beszélt nekik, ahol együtt, szabadon, saját törvények szerint élhetnek majd. Az alapot az 1939-ben Oscar-díjat nyert „A fiúk városa” amerikai film szolgáltatta, amelyben Edward Joseph Flanagan-t megformáló Spencer Tracy alakította az ír katolikus papot, aki nevelőotthonba gyűjtötte a bűnöző, kallódó fiatalokat, sajátos pedagógiával és munkával vezetve vissza őket a társadalomba. Ez lett Gaudiopolis, másként Örömváros mintája.

Személyisége és értékrendje teremtett harmóniát közöttük, és az, hogy a gyerekeket egyenrangú félnek tekintette. A nagyobb gyerekek az iskola mellett szakmákat tanultak, és minden munkáért honoráriumot kaptak. Páratlan szabadságot és autonómiát élveztek: semmi nem volt kötelező, de mindennap tartottak istentiszteletet, és minden étkezésnél imádkoztak – és ez mindnyájuk személyiségébe beépült. Önzetlen szeretetével családi közösséget, összefogást teremtett, amelyből a szülői önkény és a gyermeki dac egyként ki volt zárva. Célja volt az emberi méltóság, az élethez való egyenlő jog érvényesítésének kötelessége, a kisebbségben élők, az üldözöttek védelme. Mindennapjait vezérelte az elv: segíteni a szükséget szenvedőket, megtartani a lelki és erkölcsi értékeiket. Végtelen türelmet szánt a lelki sebek gyógyítására, megteremtette a sokféleség elfogadását, a tolerancia gyakorlását, képes volt az előítéletek tompítására, felébresztette a testvériség érzetét az örömváros lakóiban, gyermekeiben és felnőttjeiben. Fogyatékos gyermekek számára épített otthonokat, s aktívan részt vett az idősek gondozásában is. Az Ő működésének ideje alatt tizenhat szeretetotthon működött, a legtöbb valamely hazai egyházi szervezet által.

Máig megrendítő hatású emléket Radványi Géza és Balázs Béla állított neki az 1947-es Valahol Európában című filmjével. A soproni Petőfi Színház művészei az azonos című musical bemutatója előtt a Fertőrákosi Barlangszínházban megemlékezést tartanak (2019. július 26-án), annak a négyszáz zsidó felekezetű embernek az emlékére, akik az ott lévő kényszermunkatáborban pusztultak el 1944 decembere és 1945 márciusa között.

1972-ben védenceinek felterjesztésére a jeruzsálemi székhelyű Yad Vasem Emlékközpont aVilág Igaza, más nevén a Népek Igaza érmével tüntette ki. Ezt azok kaphatják meg, akik tanúkkal igazoltan a saját életüket kockáztatva zsidó embertársaik életét mentették meg a második világháború alatt. Ez volt az egyetlen díj, amit önzetlen munkájáért még életében megkapott. 1984 óta fa őrzi emlékét az Igazak Kertjében.

A hősök gyakran elfeledve halnak meg ünneplés és hálás köszönet nélkül: 1974. május 28-án egy svájci kisvárosban, Interlaken mellett egy padon érte a halál levéllel a kezében.

Itthon ahhoz, hogy méltó helyére kerüljön a neve 1989-ig kellett várni, csak utána kezdték újra felfedezni. Szántó Erika rendező memoárjai törték meg a körülötte kialakult csendet, aztán a nyolcvanas évek közepétől formálódó kultusz hatására (emlékmű, utcanév, alapítvány, iskola, személyes emlékek dokumentumfilmben, újságcikkekben, történelmi tanulmányokban, mindenféle formában) mára már valamiféle szentként áll előttünk. Annak ellenére, hogy Ő nem akart „szent” lenni. Minden vívódása mellett egy nagyon jó ember volt, aki képes volt évtizedekkel később megírni saját gyávaságait, megszabadulását mindettől. Megelőzte korát azzal, hogy előítéleteitől, osztálykorlátaitól, intézményi elkötelezettségtől megszabadult, és nemcsak a fiatalokat, hanem a mellé szegődött pedagógusokat is hagyta szabadon dolgozni, alkotni. Civil volt egyházában, államában, saját osztályában, mert csak szabad, független civilként tudott a lelkiismeretével nyugalomban alkotni.

Az elmúlt hetvenöt évben sosem volt ekkora szüksége Magyarországnak Sztehlo Gábor életpéldájára: menteni az önhibájukon kívül hajléktalanná válókat, azokat a gyerekeket, akik éheznek, akik munkanélküliek, a kilakoltatás alatt álló devizahiteleseket. De jó lenne, ha még sok ilyen ember élne ma is közöttünk! A feladat ma is ugyanaz: menteni mindent és mindenkit, függetlenül attól, hogy milyen vallású, politikai kultúrájú emberről van szó, hiszen lassan áthidalhatatlan szakadék húzódik végig az országon.