Az egyházkerület története
A Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület története
A nyugati kerület – 112 gyülekezettel – a legnagyobb, történetére nézve a legősibb. Gyökereinkhez tartozik a Római Birodalom Pannóniájának kereszténysége is. A 16. században itt indult a reformáció, hiszen a 16. században mintegy 40-50 dunántúli gyülekezetről tudunk, amikor másutt még nem, vagy alig voltak gyülekezetek. Története is minden bizonnyal a legizgalmasabb, hiszen ezt a kerületet halálra ítélték az ötvenes években, de feltámadt a legújabb időben.”
„Nem felel meg a valóságnak az állítás, miszerint a lutheri reformáció a mohácsi csatavesztés következtében terjedt volna el hazánkban”, bár ehhez a történelmi igazság érdekében hozzátehetjük, hogy szerepe volt a reformáció terjedésében is. „A legkorábbi hiteles adat, mely itt a lutheri reformáció kezdetét mutatja, 1522-ből és Sopronból való. Ebben más városok alig előzték meg.”
Nem túlzás azt hinni, hogy nem sokkal 1517 után Luther tanítása „átlépte a határt”. Kezdetben a Magyarországról érkező wittenbergi egyetemi hallgatók Felvidékről és Erdélyből jelentkeztek már 1522-ben: Az első bizonyosan dunántúli név: Gregorius Faber, Soproniensis, 1533/34.
„A dunántúli részen legkorábban Sopron vett tudomást a reformáczióról. Itt már 1522 óta nem csak a családokban, hanem nyilvános helyeken is olvasták Luther iratait. A mohácsi vész után pedig szélesebb és állandó alapot az evangélikus egyháznak Nádasdy Tamás vetett, akinek Sopron, Vas, Zala, Somogy, Veszprém és Győr megyében voltak nagyobb kiterjedésű birtokai. 1534-ben vette át a dunántúli uradalmakat mint neje hozományát. Ez évben jő hozzá Újszigetre Erdősi Silvester, a következő évben pedig Dévai van az udvarában Sárvárott.
Az 1534. évvel kezdődik tehát Dunántúl reformálásának rendszeresebb munkája. Sárvár és Csepreg voltak a központok, Nádasdyn kívül különösen az enyingi Török, Batthyány, Dersfy, Ostffy, Széchy, Bánfy és Zrinyi családok, továbbá a városok közül Sopron, Kőszeg, Pápa, Győr és Komárom védték és támogatták az első lelkészek és tanítók reformátori munkásságát.
„A 16. század magyar társadalmában és főleg a katolikus egyházon belül a már régóta létező problémák, visszásságok és feszültségek felszínre kerültek, és kedvező feltételeket teremtettek a protestantizmus elveinek és tanításának befogadására. A három részre szakadt ország addigi irodalmi és művészeti központjai megbénultak. Az új kulturális központok kezdetben javarészt a protestáns nagybirtokos főurak udvarai körül alakultak ki, akik maguk vették át és intézték úgy a honvédelem, mint a kultúra és a műveltségápolás feladatait.
Reformátoraink Dévai Bíró Mátyás, Sylvester János, Abádi Benedek, Pesti Makarius (Bódogh) József, Szegedi Gergely, Bálint pap, Gyzdavits Péter, Huszár Gál és Sztárai Mihály. Mellettük azonban sokan mások is, akik az evangélium hordozói voltak, és magukat „verbi divini minister” -ként (az Úr igéje szolgájaként) jelölték.
Gyülekezeteink mintegy az első pünkösdnek varázshatalma alatt szaporodtak napról-napra. Az egyházkerületi szervezkedés azonban hosszabb időt vett igénybe.”
Ez volt tehát röviden az a mintegy bő fél évszázad (1522–1576) amelyben a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület megszületett.
A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület születési adatai: Hegyfalu, 1576. Ezen a zsinaton nemcsak a Batthyányiak és Nádasdyak uradalmaiból, hanem Sopron, Vas és Zala megyéből is megjelentek lelkészek, tanítók és patrónusok, vendégek is. A szervezkedő kerület hitvallási alapja az Ágostai hitvallás lett. A lefektetett alap mellett bizonyára meghatározták a püspök jogait, kötelességeit is, az esperesekhez való jogviszonyát. Szegedi Máté egyébként, aki Somogyból került Sárvárra, minden bizonnyal a Baranyából származó és Sztáraihoz köthető törvénykönyvet hozta magával, ezt használta.
Később Zvonarics Mihály sárvári senior írja Szegedi Máté szolgálati idejéről: „Adta volna bár az Úr Isten, hogy Szegedi Máthé uram idejében való egyenesség maradhatott volna meg a tudományban mind eddig. Mert annak idejében az Aug. Confessiotul idegen atyafiak, ha voltak is valakik, meg sem mertek moccanni. De hogy annak halála után más bíró járása lőn, nagyobb szabadsággal kezdék az emberek egynéhányan az Aug. Confessiotul különböző tudományt behozni.” „Ebből értheti az érdemes olvasó, mely karba tegye Szegedit, mint tudományára, mint pedig vallásához való szeretetére nézve” – olvassuk egy másik emlékezésben. Summázva: a külső nehézségek ellenére megszületett, és az Ágostai hitvallás egységében erősödött az új dunántúli kerület.
Beythe István (1532–1612) lett Szegedi utódja. A Baranya megyei Kő községben született. Használta is nemesi előnévként a Kői nevet. Iskoláit Tolnán végezte, majd 1555-ben Wittenbergbe ment az egyetemre. Maga is feljegyezte: „1555. Hazámat elhagytam Márton ünnepe körül.” Az 1585. július 25-én tartott hegyfalusi zsinaton választották püspökké. Haláláig Németújváron szolgált. Teológiai irodalmi működése is kiemelkedő volt. Több kátét írt, főleg az úrvacsora kérdésével foglalkozott. De posztillás könyve (minden vasárnapra szóló evangéliumi és levélbeli igék feldolgozása) is megjelent. A természettudomány is foglalkoztatta. Könyve is megjelent ebben a témában: Nomenclator stirpium Pannonicus (A pannóniai növények felsorolása).
Mint erős lutheránust választotta meg az evangélikus kerület. Pázmány Péter írja róla: „Juventutem apud nos, virilem aetatem apud lutheranos, decrepitam in Calvini castris egisti” (Ifjúságát nálunk, férfikorát a lutheránusoknál, aggkorát Kálvin táborában töltötte). Beythe első feladatának egy új kánongyűjtemény (törvények gyűjteménye) összeállítását tartotta. Ezt 1587-ben ki is adta. Azonban már itt feltűnő, hogy milyen keveset szól a hitvallási hűségről. Az Ágostai hitvallást nem is említi.
1591. június 2-ára Csepregre, hitvitára hívta össze az egyházkerület lelkészeit Nádasdy Ferenc, ahol maga is megjelent. A főúr azért hívta össze a lelkészeket, mert „arra törekszik, hogy ezek az Ágostai Hitvallással, mely Isten igéjével eléggé meg van erősítve, egyet értsenek és róla vallás tegyenek. Akik pedig nem akarnának így cselekedni, azokat őnagysága a maga birtokán nem tűri” – írja Söptei István. A találkozóról Beythe fiával együtt távozott.
1595. szeptember 12-én Meszlenben volt a következő találkozó. Itt készült volna a Meszleni Concordia (megegyezés), mely szerint a keresztyének nem nevezik magukat lutheránusoknak, kálvinistáknak stb. De ezt a Concordiát már nem írták alá. Beythe István ismét távozott a gyűlésről, nem lehetett marasztalni. Dunántúlon tehát a szakadás a reformáció két ága között 1595-ben véglegesült, ezt a meszleni összejövetel pecsételte meg. A kálvini irányt egy volt evangélikus püspök vezette és terjesztette innen kezdve németújvári központtal. 1595-től 1612-ig, tizenhét éven át a dunántúli evangélikus kerületnek nem volt püspöke. Ebben az időszakban esperesek kormányozták a kerületet, látogatták a gyülekezeteket, végezték a lelkészszentelést is. Azért mindig volt egy személy, aki mintegy „főszeniorként” kiemelkedett közülük.
Az első ilyen: Reczés (Réczés) János (?–1599) volt. Ő volt a „lutheri” irány legkiemelkedőbb, legkonzekvensebb, talán legszigorúbb képviselője. Nagy része volt a püspök nélküli kerület agendájának és új kánonos könyvének (törvénykönyvének) megjelenésében.
Klaszekovich István (1545–1620) mint legidősebb esperes („senior primarius”) lett a kerület új püspöke 1612-ben.A Fertő vidékén végezte szolgálatát. 1597-ben itt már esperes volt.1605-től 1612-ig „senior primarius” címmel emlegetik. Tehát már ekkor a kerület vezetője volt. 1612 és 1620 között viselte a püspöki tisztet. Püspökségét igen nagy tisztelettel emlegették, Pázmány Péter „tiszta és jámbor életű főprédikátornak” mondja.
1621 vízkereszt ünnepének reggelén nagy hadi lárma, sűrű lövöldözés és trombitaharsogás verte fel álmukból a békés csepregi polgárokat.
„...Nem vala őnáluk személyválogatás,
Elfogyatkozik itt minden szánakodás,
Hanem egyaránt lőn ott az nagy mészárlás,
Minden ember között lőn ott vagdalkozás”
A véres eseménynek két színhelye a két evangélikus templom volt. 1223 ember vesztette életét az öldöklésben és a tűzvészben, az áldozatok között volt Zvonarics Imre lelkész is. Csepreg evangélikus gyülekezetének jelentős és kultúrközponti szerepe ezzel megszűnt. A szörnyű esemény a 30 éves háború történetéhez tartozik. A protestáns Bethlen Gábort támogató Nádasdy Pál birtokához tartozó, evangélikus Csepreg városa a győztes Habsburgok kegyetlen megtorlásai miatt elpusztult.
A kerület élén a vértanúhalált szenvedett lelkész bátyja, Zvonarics Mihály állt, aki Nádasdy Pál udvari papja is volt. Mikor Nádasdy Fernc gróf özvegyét, Báthory Erzsébetet szörnyű váddal letartóztatták, az ifjú Nádasdy Pál nevelését is neki kellett irányítani. 1605-től esperes, 1620-tól a kerület püspöke volt, de valójában már az idős Klaszekovich püspöki szolgálata idején is – Zvonarics volt a kerület mozgatója és „lelke.” 1625-ben, 55 éves korában halt meg.
A kerület ezután, a szokástól eltérően egy fiatal lelkészt választott püspöknek. Kis Bertalan mindössze 35 éves volt, amikor hivatalát elfoglalta. Választása 1625. június 2-án történt, amely az első olyan püspökválasztás és –iktatás, amelynek a jegyzőkönyve ránk maradt. Az ő kezdeményezésére állították fel a kerületi pénztárat, ekkor kezdődött a „prédikáló szék utáni fizetés” gyakorlata. A megyei és a kerületi presbitérium választása az 1632. évben kezdődött el. Számos belső és külső szorításban való helytállása ellenére végül Nádasdy Ferenc 1643-as hitehagyása következtében kiutasította a püspököt Sárvárról, mondván; Cuius regio, eius religio – Akié a föld, azé a vallás is. Kis Bertalan 1646-ban halt meg Répceszentgyörgyön, száműzetésben.
Őt a Sopron megyéből származó Musay Gergely követte a püspöki székben. A 17. század sötét évtizedeiben nem a terjeszkedés, sokkal inkább az életben maradásért való küzdelem jutott az egyház vezetőinek osztályrészül. A linzi békekötés — amely biztosította a protestánsok szabad vallásgyakorlását — által elnyert jogok érvényre juttatása nehéz feladat volt. Az eleve katolikus, vagy hitehagyott protestáns főnemesség jobbágyainak ugyan törvény biztosította a szabad vallásgyakorlást, de az szinte elképzelhetetlen volt, hogy a jobbágy szembe menjen a földesúr akaratával. A rekatolizált főnemesek helyett a dunántúli köznemesség vette át az egyházkerület gondját, akik közül a Vittnyédi, az Osttfy, Telekesi Török családot említhetjük meg első sorban. A püspök legfőbb segítségére a sérelmek orvoslásában Vittnyédi István soproni jegyző és országgyűlési követ volt. Áldozatkész munkájuknak köszönhető, hogy az egyházat ért külső támadások ellenére csupán mintegy harmadával fogyatkozott meg az egyházkerület.
Az 1671–1681 közötti éveket gyászévtizednek szoktuk nevezni. A Wesselényi-féle összeesküvést követő megtorlások idején a katolikus egyház – jóllehet a katolikus arisztokrácia és a klérus is bekapcsolódott a szervezkedésbe – hamar a Habsburgok oldalára állt, és az uralkodó haragját a protestáns egyházak ellen fordította. „A Habsburg udvar a protestantizmust egyszerűen a rendiség ideológiai önkifejezésének, a rebellio szellemének tekintette.” Katolikus oldalról ezt erősítették is: a protestáns religio = rebellio (a protestáns vallás = lázadás). A Lőcsén és Pozsonyban felállított bíróságok elé megidézett protestáns lelkészek és tanítók csak úgy menekülhettek meg a halálbüntetéstől, ha katolizálnak, vagy lemondanak hivatásukról, vagy külföldre települnek. Akik ezt nem vállalták, azokat 1674. április 4-én halálra ítélték, majd büntetésüket várfogságra változtatták. Végül pedig 1675-ben gályarabságra hurcolták azokat, akik kitartottak. Ez ellen szinte egész Európa felzúdult. 1676-ban szabadította meg őket de Ruyter holland ellentengernagy.
A gyászévtized „minden egyházi életet letarolt”. A régebbi kilenc egyházmegye helyett most csak kettő élt igazán: a győri és a kemenesaljai. 1720 körül csatlakozik ezekhez a tolna-baranyai egyházmegye. 1742-ig tehát püspök helyett három főesperes vezette a kerületet.
„Az 1681-ben tartott országgyűlés artikuláris törvénye látszólag (a gyászévtizedhez képest valóban) kedvezett az üldözött protestantizmusnak, mivel kijelölt egyes helyeket, ahol a protestánsok szabadon és nyilvánosan gyakorolhatták vallásukat. Valójában azonban törvényes lehetőséget biztosított az intézményes üldöztetésre és a protestáns gyülekezetek megsemmisítésére. A Dunántúlon Vas megyében Nemescsó és Nemesdömölk, Sopron megyében pedig Nemeskér és Vadosfa lettek artikuláris gyülekezetek. Csak itt működhetett pap és tanító, s csak ezeken a helyeken lehetett kereszteléseket, esketéseket, temetéseket elvégezni.
Erre a nehéz időre esik a „magyar pietizmus” mozgalmának „csendes ébredése”. A prédikátorokból és tanítókból álló jeles névsorhoz köthető a hitéletet erősítő könyvek és kiadványok megalkotása és terjesztése. Különösen is életmentő szerepe volt ezeknek a munkáknak abban az időben, amikor a nyilvános istentiszteletek tartása erősen korlátozott volt.
Az egyházkerület újjászervezése
III. Károly 1731-ben kiadott királyi rendelete enyhített a protestánsokra vonatkozó uralkodói szigoron, és az evangélikusoknak és reformátusoknak egyaránt négy szuperintendens megválasztását engedélyezte. 1735-ben az egyház „legkiválóbb tagjai” határoztak arról, hogy az egyházkerületek élére világi vezetőt, felügyelőt állítanak a püspökök mellé. Mivel az 1737-ben Felpécen püspökké megválasztott Serpilius Sámuel belső ellentétek miatt nem foglalta el hivatalát, Ostffy Mihály lett az újjáalakult kerület elnöktárs nélküli világi vezetője.
1742-ben lett újra püspöke a kerületnek Tóth-Sipkovits János személyében. 14 év alatt négy püspök váltotta egymást, mire Vittnyédi János kerületi felügyelő javaslatára egy fiatal püspököt választottak meg. Szeniczei Bárány János mindössze 40 éves volt püspökké szentelésének idején, de súlyos betegsége miatt két év múlva meghalt. Rövid, ám tartalmas élete során részt vett az Újszövetség új fordításának kiadásában, mely magyarázatokat is tartalmazott, elrendelte a konfirmációt a gyülekezetekben.
A szétszóratás és az újjáéledés félévszázados időszakából II. József türelmi rendelete nyomán jutott ki megnyugtató biztonsággal az egyház protestáns fele, benne egyházkerületünk is. A gyülekezetek száma 40-50-ről 120-130-ra szaporodott, és ennek megfelelő arányban épültek templomaink is. Perlaki Gábor, aki 1771-től volt a kerület püspöke, szívén viselte a lelkészi utánpótlást is, ugyanakkor támogatója volt az egyház énekügyének is. Az ő idejében adták ki újra a graduált (énekeskönyvet).
Hrabovszky Sámuel püspöksége alatt (1786-tól) az egyházkerület 13 egyházmegyéből és 126 gyülekezetből állt. Érdekes adat, hogy Nagy István 1786-os megválasztásakor még visszautasította a püspöki tisztet, majd 1796-ban újra őrá esett a választás és ekkor foglalta el hivatalát, amelyet be is töltött 1812-ig. Jelentős irodalmi munkássága nyomán többek között egy olyan konfirmációi kátét hagyott ránk, amelyet mintegy 100 évig használtak.
Kis János püspök személye és munkája mind egyházi, mind irodalmi és társadalmi szempontból is kiemelkedő. „Kis az első evangélikus püspök, kit a királyi kegy nemességgel és királyi tanácsosi címmel tüntetett ki.” A jénai egyetem 1817-ben teológiai díszdoktorrá avatta, de bölcsészdoktori címe is volt. A Magyar Tudományos Akadémia 1830-ban rendes tagjává választotta, s 1842-ben tagja lett a Kisfaludy Társaságnak is.” Mind a szép-, mind pedig a tudományos, ismeretterjesztő irodalom terén sokat alkotott. Énekeskönyvünkben 14 éneke van.
1848/49 számunkra a szabadság és a vallási jogegyenlőség megvalósulásának rövid szakasza volt, bár ez a harcok során nem jöhetett létre, az csak a kiegyezés után kezdődött el. Egyházunk népe is kivette részét a szabadságért való küzdelemben. Ennek példája a püspök élete és szolgálata ebből az időből. Haubner Máté (1794–1880) volt a tárgyalt időben a dunántúli kerület püspöke. A 48-as törvényekhez csatlakozó körlevele miatt 6 év várfogságra ítélték.
Kolbenheyer Mór soproni lelkésznek rejtőznie kellett. Turcsányi Gyula súri lelkész szabadcsapatot szervezett. August Gottlieb Wimmer felsőőri lelkész Kossuth kiáltványát németre fordította, maga is nemzetőrséget szervezett, ezért menekülnie kellett. Rázga Pál pozsonyi lelkész beszédet mondott a Zöldfa vendéglő erkélyéről az ügy érdekében. Halálra ítélték. Csak néhány példa a bizonyára sok névtelen és neves résztvevő közül.
Karsay Sándor (1814–1902) volt a dualizmus korának első püspöke. Tisztét püspökként jelöltük nem véletlenül, mert Karsay Sándor volt az első, aki „hivatalosan” a püspök címet viselhette tisztében. Leginkább beszédei maradtak fenn, de életrajzokat is írt. Czékus Istvánnal új agendát is szerkesztettek. Királyi tanácsosi címmel, nemességgel és a Lipót-renddel tüntették ki, egyházunk képviselői közül az elsők egyike, aki a főrendiház tagja lett.
Gyurátz Ferenc (1841–1925) következett ebben az időben a püspöki székben, vezetése átívelte a 19. és 20. századot (1895–1925). Nevéhez köthető a kőszegi nőnevelő megszervezése és indítása. Saját korát megelőző szemlélettel tekintett a nemek közötti relációra: „A szellemi tulajdonságokban s a hivatásban levő különbségek mellett is a férfi és a nő ugyanazon rangfokon állnak s együtt képezik az ember fogalmát. A nő az erkölcsi érzést, bizalmat, szeretetet, kedélyt testesíti meg” Egyházépítő püspöki szolgálata és irodalmi munkássága is jelentős. Ami az oktatást illeti: főként Gyurátz Ferenc buzgólkodása nyomán Kőszegen leánygimnázium jött létre. Bonyhádon 8 osztályos gimnáziummá fejlődött a korábbi algimnázium. Sopronban pedig a gimnázium mellett tanítóképző és teológia biztosította az általános evangélikus művelődés mellett a lelkészi és tanítói utánpótlást.
A háborús veszteségek ellenére az egyház a belső megújulás korát élte át a két háború közötti időszakban. Egyházunkban ébredés kezdődött, ami ezt a korszakot jellemezte, és a következő korszakra nézve is erőt adhatott.
Ezt a korszakot két kiemelkedő püspök neve fémjelzi: Kapi Béla és Túróczy Zoltán.
Kapi Béla 32 éven át vezette az egyházkerületet egy történelmileg bonyolult és mozgalmas időszakban. Termékeny évei alatt körlevélben rendelte el a lelkészek számára a belmissziói munkát. Ez a program huszonnégy éven át segítette a magyar evangélikus lelkészeket és világiakat az Ige mélyebb megismerésére és gyülekezeti alkalmazására. A legsötétebb időkben szót emelt az antiszemitizmus és a zsidó deportálások ellen. Végül a háború utáni kommunista kormány nyomására lemondott.
Túróczy Zoltán volt a Dunántúli Egyházkerület püspöke 1948–1952 között. A sok talentummal megáldott igehirdető, az ébredés szolgája a püspöki adminisztrációs teendőit is végtelenül pontosan teljesítette. A kerület életében a külső bajok ellenére is lelki megelevenedés volt tapasztalható. 1952 februárjában puccsszerűen eltávolították az egyházi szolgálatból. Az ÁEH két vádat közölt: személyében „megbízhatatlan”, működése „a demokráciára káros”.
Dr. Velsz Aladár a Dunántúli Egyházkerület utolsó kerületi felügyelője mondta: „Mindnyájunk szívét szorongó érzés tölti el most, amikor utoljára jöttünk össze a régi Dunántúli Egyházkerület közgyűlésére, mert bizony most tételes törvény intézkedik arról, hogy egyházkerületünk északi és déli részre szétváljék, és mindegyik más kerületben élje tovább életét (…) senki nem veheti zokon tőlünk, hogy az egyházkerület a maga utolsó közgyűlésén efelett való fájdalmának adjon kifejezést.”
Új egyházkerület
A Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület „újjászületéséről” 1997. február 23-án hozott döntést a zsinat. Ez a kerület az 1952-ben megszüntetett dunántúli kerület eszmei folytatójának tekinti magát. Sőt a hosszú, bonyolult vitákban a létrejött kerületre sokan mint az egyház megújulásának jelére gondoltak.
A kerület püspökét: Ittzés Jánost és felügyelőjét: dr. Weltler János veszprémi gyógyszerészt 2000. szeptember 23-án iktatták hivatalukba a győri Öregtemplomban nagy gyülekezet közösségében.
