A Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület honlapja

Bevezető gondolatok:

A jelenlegi határok között húzódó Soproni Evangélikus Egyházmegye történetét megírni majdhogynem felér a lehetetlenséggel. Elvégre ilyen formában és keretek között soha sem működött ez az egyházmegye, hiszen részei az egyháztörténelem alatt számtalanszor elcsatolódtak, máshova tartoztak, egymáshoz újabb és újabb formákban csatlakoztak. Szinte képtelenség tehát leírni az egyházmegyénk történetét anélkül, hogy ne "kaszálnák" bele minduntalan a többi jelenlegi szomszédos egyházmegye életébe. Ugyanakkor egyházunk egyik legrégibb szervezeti egységének ezen összeállított története igazi bizonyságot tehet arról, hogy Isten miként tartotta meg az évszázadok alatt az eredményes gyarapodásban és a fájdalmasabb veszteségekben is.

A kezdetek:

A reformáció hazai előretörésével az evangélikussá váló gyülekezetek egyre nagyobb számmal szakadtak el a katolicizmustól. A szolgálati eljárások egységesítése, az egymás támogatása, a szükséges felügyelet és rend igénye egy idő után megkívánta, hogy ezen közösségek saját testületet alkossanak, amelyből rövid időn belül kifejlődött a "senioratus". Payr Sándor egyháztörténész előbbi szabadon idézett gondolatait folytatva: így alakult meg régiónkban is több egyházmegye a régi katolikus esperesség határai között vagy a patrónus uradalmában, a természetes határokkal bíró vidéken (pl. Fertőmellék, Rábaköz, Kemenesalja), vagy éppen az egész vármegye területén. A patrónus védelme alatt az egy területen működő lelkészek összegyülekeztek, és megválasztották egyik tekintélyes társukat szeniornak (esperesnek). A nagy kiterjedésű Nádasdy uradalom területén aztán több fő- és alesperesekre is szükség volt, pl. Csepreg, Kapuvár központtal. A legrégibb kánongyűjtemények szerint az esperességek alakulása megelőzte a kerületét, olyannyira, hogy a Dunántúlon 1576 előtt csak az esperesek igazgatták az egyházkerületet, majd a kálvinizmusba áthajló Beythe Istvánnal való szakítás idején ismét püspök nélkül az esperesek vizitálták és kormányozták az egyházakat, sőt a lelkészavatást is ők végezték. Tudjuk pl., hogy a mai egyházmegyénk területén működő Reczés János csepregi esperes püspöki jogkört magáénak tudva avatta fel 1590 körül Csánigon László Benedeket és Ruber János széplaki lelkészt.

Ennyi bevezetést követően a teljesség igénye nélkül tekintsük végig most, hogy milyen esperességek működtek területünkön:

1. A csepregi esperességről több helyen is olvasunk. Kezdve azzal, hogy az 1540-es években elindul a "csepregi akadémia" is, ahonnan Sopron, Zala, és Vas megye sok kiváló tanítót és lelkészt kapott. A vasi egyházmegye hívőserege talán nem sértődik meg, ha Csepreggel mi is büszkélkedünk, bár ugyan a település Vas megye része, de Szakony által jelenleg mégis a mi egyházmegyénkhez tartozik.A már említett Reczés János († 1599) csepregi lelkész régi esperese volt a kerületnek, aki már Szegedi Máté püspök idejében (1576-85), az 1591-es csepregi kollokviumban és az 1596-os "megénekelt csepregi zsinatban" is komoly szerepet játszott. Csepregi kartársa, Thokoich György pedig alesperes lehetett mellette. Magyari István és Kőszegi Balázs esperes az újkéri zsinaton 1602-ben mint régebbi időre hivatkoznak Reczés és Thokoich esperesek korára. Esperesek voltak még Kőszegi Balázs (1600-1607), Zvonarics Imre (1607-1621) és Lethenyei István (1621-1643) csepregi lelkészek is. Hogy mennyire nem tűntek élesnek a határvonalak, azt az is mutatja, hogy több esperes együtt látogatta a gyülekezeteket, pl. Kőszegi Balázs 1603-ban Muraközi György középpulyai esperes társaságában vizitálta le több észak-vasi közösség mellett a mi Soprontól délre és délnyugatra fekvő gyülekezeteinket is, Lethenyei István csepregi esperességéhez pedig 1631-ben biztosan hozzátartozott Szakony és vidéke. Nádasdy hitehagyása és Csepregnek elveszte után ennek az esperességnek központja Kőszegre került át. A zsinatokat is ezután már nem Csepregen, hanem Meszlenben, Nemeskéren, Szakonyban, Bükön vagy Lövőn tartják.

2. A fertőmelléki esperességnek központja Fertőszentmiklós volt. Híres esperese volt Klaszekovics István, aki 1598-ban Reczés, Thokoich és Vidos esperesekkel együtt adta ki az agendát, a kánonokat és az Egyesség Könyvét. Soós János lozsi lelkész 1598-ban a „senior cis lacum Fertő” címmel nevezi. Az utóda (1622-1634) Galgóczi Miklós szentmiklósi lelkész lett. 1603-as vizitációkból kiderül, hogy ebben az időszakban e körzethez tartozott: Csapod, Iván, Himód, Czirák, Ság, Ujkér, Egyházasfalu, Horpács, Lövő, Kövesd, Lozs, Pereszteg, Czenk, Pinnye, Röjtök, Hidegség, Széplak, Söjtör (Süttör) és Szentmiklós.

3. A már említett Muraközi György középpulyai lelkész is esperes volt – legalábbis 1603-ban bizonyosan. Az általa vezetett egyházmegye területe főképpen a lánzséri és kaboldi urodalmakra terjedt ki. Itt azonban gyülekezeteink nagyon korán megszűntek és így maga az egyházmegye is feloszlott.

4. Valamivel később alakult meg a rábaközi esperesség, mert pl. Szil mezőváros gyülekezetét 1595-ben még Reczés csepregi esperes vizitálta, Beledet 1603-ban pedig még Magyari sárvári esperes. Az első ismert rábaközi esperes (1628-35.) Kőrösi Imre szili lelkész volt. (Bár Payr szerint lehet, hogy már Kóla János is, aki 1608-ban szentandrási lelkész volt, és akit 1625-ben mint esperes említik, itt a Rábaközben volt szenior.) Kőrösi esperességéből az 1631-es csepregi zsinaton jelenlegi területünkről többek között a kapuvári, a mihályi, a beledi, a bogyoszlói, a szentandrási lelkészek voltak jelen; de a rábaközi esperességhez tartoztak akkor a győrmegyei és veszprémmegyei gyülekezetek is. Egy ideig a kemenesalji esperesség is a rábaközivel volt egyesítve, amikor 1635-ben Rábaköznek csak alesperese volt Ferrarius András bogyoszlói lelkész személyében.

5. Kemenesalja, mint külön egyházmegye viszonylag csak későn alakult meg. A kemenesaljai gyülekezetek e néven 1603-as iváni zsinaton említtetnek először. És hogy mi közünk ehhez a régióhoz? Az, hogy az előbb már említett Ferrarius András bogyoszlói lelkész idejében a Rábaközt és a Kemenesalját egy esperességben egyesítették, és a valódi különválás csak 1641-ben történt meg.

6. A németajkú egyházközségek a Kőszegi mellett a Soproni volt a másik egyházmegyéje. Lértejöttét minden bizonnyal fokozta a soproni iskolának kibővítése és a reformáció szellemében való átszervezése, amely 450 éve, 1557-ben történt meg. Az egyházmegyének később aztán 1602-17 között Pythiraeus Gergely németkeresztúri lelkész volt a szeniora. Németkeresztúron egyébként a kor számos hitvitájának anyagát kiadó híres nyomda működött, ahogyan a kor komoly kultúrvárosának lehetett tartani Sopronlövőt is. Pythiraeus utódául az iváni zsinat 1619. febr. 26-án Fuchsjäger István soproni lelkészt választotta meg esperesnek. Klaszekovics István püspök ezt külön levélben közölte Sopron város tanácsával, amely levelet Kis Bertalan nagycenki lelkész, későbbi püspök által küldték el azzal a kéréssel Sopronba, hogy Fuchsjäger megválasztásához járuljanak hozzá és támogassák hivatalában. Ezután is soproni lelkészek voltak itt az esperesek, ezzel is kifejezve ennek az egyházmegyének a magyar gyökerű egyházkerülettől való erős függetlenségét is: a jeles, püspöknek kétszer is jelölt Schubert Pál (1624-49), majd fia Schubert János (1649-64). Hogy ez a függetlenség mennyire erős volt, az is mutatja, hogy az első püspöki vizitációra Sopronban csak Haubner Máté idejében kerülhetett sor 1861-ben, akkor is nagy könyörgések árán. Az egyházmegyéhez egyébként a XVII.sz.-ban a következő németnyelvű gyülekezetek tartoztak: Sopron, Ágfalva, Somfalva, Borbolya, Ruszt, Meggyes, Balf, Harka, Felsőpéterfa, Veperd, Csáva, Kőhalom, Bónya, Rőtfalva, Pergelin, Léka, sőt a Fertőn túl Ilmic, Pomogy és más német gyülekezetek is egész Köpcsényig, amelyeknek egy része 1647-től a pozsonyi esperességhez csatlakozott.

Az üldöztetések ideje:

A fentebbi esperességek mai területünket tekintve a XVII.sz. közepére, legalábbis Musay Gergely későbbi püspök 1661-es jegyzéke szerint a következőkre zsugorodtak össze:

1. A fertőmelléki (és répcemelléki) esperesség, amelynek eredetileg Fertőszentmiklós volt a központja, és amely később közvetlen püspöki felügyelet alá került azzal, hogy 1646-ban Musay Gergely nemeskéri lelkészt, Wittnyédy István soproni jegyző sógorát választották meg a kerület püspökének Kis Bertalan utódjául.

2. A kőszegi esperesség ekkora lépett a régi csepregi egyházmegye örökébe.

3. A sopronvidéki német esperesség, ahol Schubertéket Lang Mátyás soproni lelkész követte az esperesi tisztben, aki 1664-82 között volt szenior. Ő az egyik leghíresebb papja volt a soproni gyülekezetnek, akit a büki zsinaton 1669-ben egyébként még szuperintendesnek is meg akartak választani; de azt rossz egészségi állapota és az ezt kiaknázó ellenlobbi megakadályozta.

4. A rábaközi esperesség, amelyhez ekkor győr-, moson-, veszprém-, komárom- és fehérmegyei gyülekezetek is tartoztak. Esperese Szentmiklósi János kajári, mihályi és ismét kajári lelkész.

A soproni jezsuiták által ekkora már bábként irányított fiatal Nádasdynak áttérése után nagy erőszakkal kezdték el a hatóságok és a katolikus egyház a templomfoglalásokat és a lelkészek elűzetését. Többek között Németkereszturról, Csepregről, Lékáról, Kapuvárról, Szilből, Szentmiklósról, Lozsról, Czenkről, Lövőről is sietve kellett menekülniük a lelkészeknek és espereseknek. Az addig virágzó hitélet rengeteg megpróbáltatást szenvedett el, számos gyülekezet szűnt meg, vagy volt kénytelen szüneteltetni működését, a létszámcsökkenés miatt a már kialakult egyházkormányzati struktúra is összeomlott. Nagy érvágás volt az is, hogy körzetünkben csupán néhány hithű világi patrónus maradt, akik az evangélikusság ügyét továbbra is szívükön viselték: úgymint a soproni tanács, Lisztius János, Mankóbüki Horvát György, Horvát Ferenc, Franchich Péter, Rátky György, Görbei György, Fánchi Pál, Tevely István és György, Palonyai István, sárkányi Nagy Márton, Thuri Benedek, Tompa György, Wittnyédy János, a Kisfaludy urak, Szilvási István, Erdődy Bálintné Révay Zsófia, özv. Récsey Bálintné. A soproni országgyűlés (1681) által hozott artikuláris törvény némiképpen visszaállította a rendi szabadságjogokat, és ezzel némi éledést hozva azt is lehetővé tette, hogy egyházmegyénként 2-2 helyen templomot építsenek az evangélikusok. Így épült a nemeskéri és a vadosfai templomunk, ahova, mint "artikuláris" templomba a hívek hosszú éveken keresztül messze földről járhattak istentiszteletre; így a vérzivataros időkben is szólhatott a lutheri tanítás szerint az Isten igéje.

A környékünkön működő számos egykori egyházmegye közül tehát ebben a nehéz és hézagosan ismert időszakban az egyházkerülettől tisztes távolságot tartó soproni esperesség maradhatott fenn. Mindenesetre nem érzem elfogadhatónak azt az egyháztörténeti álláspontot (amelyet egyébként Payr is képviselt), hogy a nagy üldöztetés és a gyászos évtized után csak három esperesség működött volna egyházkerületünkben, úgymint a győri, a kemenesaljai és 1715-től a tolna-baranyai. Ezek mellett ugyanis a soproni esperesség is szépen működött Langot követően is, akit Meiszmer Mihály követett az esperességben egészen az 1723-ban bekövetkezett haláláig. A XVIII. sz. további esperesei is soproni papok voltak: előbb Pilgram János Zsigmond, majd Torkos József következett, végül Gamauf Sámuel zárja e sort az általános újjászervezésig. E korszak egyik egyházmegyénket érintő fontos eseménye a vadosfai vallási zavargás, amelynek következtében Fábri Gergely ott szolgáló püspöknek is le kellett mondania és távoznia kellett. A Türelmi Rendelet által aztán egyre több egyházközség éledhetett fel "százéves" álmából. A nagy eltolódások miatt át kellett gondolni a teljes szervezeti felépítményt. 1786-ra mindenesetre megszerveződik Gamauf átvezetésével a Felsősoproni egyházmegye, és nem sokkal később az Alsósoproni is. 1795-től pedig már megvannak a részben latinul, részben németül és magyarul írt közgyűlési jegyzőkönyvek is.

A Felsősoproni (vagy Soproni Felső) Egyházmegye története:

A Felsősoproni részt nyolc községi gyülekezet (Ágfalva, Balf, Csáva, Harka, Kabold, Koldus(Pető-)falva, Locsmánd, Meggyes), valamint gyenge szálakkal a két szabad királyi város (Sopron és Ruszt) e tekintetben is autonóm gyülekezetei alkották. Gamauf után 1796-tól Bogsch Jakab, a kiváló és népszerű szónok az esperes, akit váratlan lemondása után 1810-től Gamauf Gottlieb, a híres történetíró követett. 1841-ben törik meg az esperességben a soproni sor, mégpedig szántszándékkal, hiszen akkor Gamauf József ágfalvi lelkész, Gamauf Sámuel fia lesz az egyházmegye vezetője. A soproniak és rusztiak éles elkülönülése miatt ettől kezdve több mint 50 éven át szándékosan nem választottak esperest e két közösség lelkészei közül, hanem a környék evangélikus falvai adták az embert e tisztre. 1847-től például Hammerschmidt János locsmándi lelkész tölti be e tisztet, akit pedig a Bach-korszak állított félre. 1851-ben Krausz Gottlieb harkai lelkész, majd 1862-től Gradt János csávai lelkész lett az esperes, rá tíz évre pedig már Fleischhacker Károly ágfalvi lelkész látja el az esperesi feladatokat egészen 1893-ig, akiről azt írja a krónika, hogy "szerencsés kezű vezéregyéniség és köztiszteletben álló hatalmas szál férfiú" volt. De ne feledkezzünk meg e korszak felsősoproni világi vezetőiről sem! Az esperesek mellett már nagy munkát fejtett ki Török Mihály, Sopron főjegyzője, az egyházmegye első hivatalos felügyelője 1795-től, majd 1808-tól Artner Sámuel soproni rendőrfőkapitány tölti be nagyon sokáig e tisztet, akit pedig a neves soproni ügyvéd és elismert tekintély, Schreiner Károly követett ugyancsak 32 éven át tartó szolgálatával.

1893. november 29.-e a következő fontos dátum ennek az egyházmegyének a történetében, amikor is a rendkívüli Rajkán megtartott közgyűlésen az addig csak laza kapcsolatokkal kötődő ruszti és soproni gyülekezeteket ekkor teljes egészében és szervesen bekebelezték az egyházmegye kötelékébe. Ekkor kerül esperesség élére a nyájas, közvetlen, gyakorlati észjárású, ugyanakkor "az alkohol karmaiban vergődő" Renner Henrik harkai lelkész; valamint 1899-től világi vezetőnek Fischer Imre nagy igyekezetű soproni alügyész. A XX. sz. küszöbét tehát úgy lépte át ez az 1.650. km²-en fekvő főképp német nyelvű egyházmegye, hogy Lajtaújfalu és Vered "anyásításával" 12 anyagyülekezete volt, 21.924. lelket számlált, 3.232. elemi népiskolás tanulója volt a rendkívül szépen fejlődő és komoly tudást nyújtó tanintézményeiben és összesen 37 tanítói állás tartott fenn. Ezzel ugyan a kisebb, de fejlődő egyházmegyék között szerepelt a Felsősoproni rész, de a statisztikákhoz képest is az egyházkerület akkori legnagyobb gyülekezete, Sopron miatt, valamint a teológia, a líceum és a tanítóképző miatt sokkal nagyobb hatást gyakorolt az evangélikus közéletre, mintsem azt a számadatokból gondolnánk. Két érdekessége is volt e kornak, az egyik, hogy az Eszterházyak fő fészke, Kismarton, bár már régen kinőtte magát, mégse kaphatott "anyai" rangot; a másik pedig, hogy a tárgyalási nyelv minden gyűlésen a német volt, de ekkor ez még semmilyen konfliktust nem jelentett. Még szeretnék két évet külön is kiemelni e korból: 1901-et, amikor felszentelték a petőfalvi és a lajtaújfalusi templomokat, valamint 1917-et, amikor minden közösség nagy méltósággal ünnepelte meg a reformáció 400 éves jubileumát.

Hanzmann Károly a következő mondattal jellemezte még e korszakot: "Az egyházmegye népének vallás-erkölcsi fotografiája nem fest rosszul. Az áldozatkészség az országos átlagon felüli; ellenben a templomba-járás csak közepes. Tudatos hitéletre, biblikus kegyességre minden gyülekezetben akad több-kevesebb példa; a hívek nyájának tekintélyes rész azonban az átlagkeresztén típusból való. ... A lelkészek idősebb nemzedéke, legnagyobbrészt még a racionalizmus emlőin növekedvén fel, ilyen hígított szellemben pásztorolta a nyáját, úgy hogy bizony sok névleges keresztén szundikált akkoriban a templompadokban mindenfelé." A kor komoly erkölcsi problémái voltak még az átlagon felüli alkoholizmus erős hatása, a törvénytelen gyerekek igen magas száma, a marxizmus egyházellenességének megjelenése, az anyagi okok miatti rokonházasság és az USÁ-ba, valamint Sziléziába történő erős kivándorlási hullám. Ez utóbbinak csak egy előnye volt, a kint meggazdagodott egykori hívek szépen támogatták dollárral az egykori közösségeik életét.

Renner 1901-ben mondott le az esperességről, utódja hosszú idő után ismét egy soproni lelkész, a közszeretetben álló és szelíd-lelkűen is derekasan helytálló Brunner János lett. 1913-ban újabb váltás következett be: Scholtz Ödön ágfalvi lelkész lépett előre, aki intelligenciájával, ortodox lutheránusságával, ügyes tollforgatásával, a néha már-már túl agresszív, ugyanakkor hajlékony politikus szemléletével is betöltötte megbízatását. Ezzel sok támadásnak és vádnak is kitette magát és bizony a komolyabb felelősségre vonástól is csak idős kora és betegsége mentette meg. Világi téren is változásokat hozott e korszak: Fischert 1905-ben Dr. Démy Lajos soproni orvos váltotta fel az elnöki tisztben, akiről a tudósítások egyszerre írják le, hogy egyrészt milyen áldozatkész és jószívű volt, ugyanakkor már-már diktátori hajlammal is igazgatott. 1917-ben őt Dr. Zergényi Jenő neves soproni ügyvéd követte, aki a soproni gyülekezet felügyelője is volt. Róla ekképp szól az egykori krónika: "Tetőtől talpig úriember, pallérozott elme, diplomata tehetség. Szeretetreméltó modora és egyházszeretete közismert. Szerencsés és biztos kézzel vezette és eredményesen végezte a reá bízottakat."

Ugyanakkor nem mehetünk el szótlanul az I. világháború pokla és az azt követő forradalmi pezsgés mellett, amelyek megtizedelték a hívek számát, és amelyek magukkal sodortak sokakat az emigrációba. A proletárdiktatúra még egyházi vezetőket, főleg tanítókat is megtévesztett. Ehhez képest "csekély" veszteség, hogy harangjaink háromnegyede és orgonáink ónsípjai is odavesztek, sőt még a hadikölcsönökbe fektetett, aztán teljesen elértéktelenedő egyházi vagyon elvesztése is, hiszen mindezek később, a '20-as években pótolhatóak voltak. A századelőn már erőteljessé váló elnémetesítéses politika aknamunkája pedig jó táptalajt adott a trianoni gyászos események tragédiájának valóra válásához, és lettek – letagadhatatlan tény – éppen a mi evangélikus híveink egyházi vezetőik hatására is a hiszékenység áldozataivá, és bár büszkén vallották magukat magyarnak, zömmel német nemzetiségi mivoltuk miatt is örültek annak, hogy Magyarország megcsonkításával régiójuk Ausztriához került. Ámde az itteni lelkes fegyvert is ragadó ellenállás még a nagypolitikát is döntésmódosításra kényszerítette. Az Velencei Egyezmény létrejöttével e terület egy része szavazhatott hovatartozásáról, és bár meggyőzőtt evangélikus falvaink lakosai főleg Ausztria mellett szavaztak, de a magyar és horvát falvak, valamint Sopron városának evangélikus dicséretes ereje papjaival az élen megmutatkozott. A környékünk egy része így legalább magyar maradt, hirdették ki az 1921-es decemberi népszavazás eredményét a soproni harangok. Persze egyházmegyénket így is nagy veszteségek érték, a 12-ből 8 anya- és velük még további 7 leánygyülekezetünk maradt az osztrák oldalon: név szerint Kabold (hozzá tartozott Mészverem, Hársfalva, Felsőpéterfa, Csóronfalva), Locsmánd, Fertőmeggyes, Lajtaújfalu (Kismarton filiával), Petőfalva (Borbolyával), Csáva, Ruszt és Veperd (az Ágfalvától elcsatolt lépesfalvi filiával). Összesen 8000 lelket veszítettünk, területünknek pedig a szórványokat is figyelembe véve a hatheted része csatolódott el. Scholtz esperest az osztrák hatóságok november 13-án még külön engedéllyel kiengedték Locsmándra harangszentelésre, de a rá következő vasárnapi kaboldi ugyanilyen alkalomra már nem. Ezzel tulajdonképpen kettészakadt, a hazánkat kicsiben szimbolizálva ugyanolyan megnyírbált és csonka lett a 4 anya- és egy leánygyülekezetté zsugorodott Felsősoproni egyházmegye; és az egyházkerület legkisebb egyházmegyéjévé vált. Az 1922. július 22.-ei egyházmegyei közgyűlést a tagok találóan "megszedett szőlőfürtnek" festették le, ahonnan sok kedves régi arc hiányzott immár. A lélekszám 15.067 fő maradt, 6 parókussal, 2 hitoktató lelkésszel és a kőhidai börtönlelkésszel, valamint 26 népiskolai tanítóval ellátva. Az elcsatolt részekkel minden kapcsolat megszakadt, ott az egyházi szervezés még abban az évben teljes átalakításokat végzett.

Akadt azonban néhány kimagasló öröm, amelyekről csak felsorolás szintjén szólok: új harangok Sopronban, Ágfalván és Balfon, templomrenoválás Sopronban és Harkán; egyre növekvő áldozathozatal a templomok és az iskolák fenntartására; a pengő stabilizációja a gyülekezeteinket is rendbe hozta anyagilag; új és sikeres alkalmak bevezetésére is sor került (egyházmegyei presbiteri nap, ifjúsági találkozó, stb...); kifogástalan rendről tudósító püspöki vizitáció 1929-ben; ugyanaz évben Sopronban a Teológus Otthon felavatása és a Teológia alapkőletétele; 1931-ben Sopronban, a Deák-téren a tíztantermes kétemeletes népiskola felszentelése; sok helyütt a villanyvilágítás bevezetése.

Bár voltak emellett komoly kudarcok is, köztük talán a két legnagyobb, hogy a sopronkőhidai protestáns kápolnát minden igyekezet ellenére sem sikerült felépíteni; valamint az, hogy német gyülekezeti tagjaink túl-buzgalomból erőteljesen beleestek a Volksbund aknamunkájába. Ez különösen a II. világháború idején mételyezte meg a levegőt, és mikor náci megszállás alá került hazánk, a porosz gőg és a pángermán tudat már-már elviselhetetlenné vált. Ez gyülekezeteinkben egyébként nagyobb károkat okozott, mint a bombázások, az anyagi veszteségek; még ha nem is akkorát, mint a fronton ragadt vagy a hátországban odaveszett hősi halottjaink elvesztése.

A két világháború között a tisztikar a következőképpen alakult: Scholtz Ödön hosszú regnálása után 1938-tól a nyájas, de erőskezű és vasszorgalmú Ziermann Lajos soproni lelkész lett az esperes; míg a felügyelői tisztben Zergényi után 1929-től a jóeszű és -szívű, ugyanakkor lobbanékony természetű Dr. Schindler András soproni alpolgármester szolgált, majd 1935-től Dr. Medgyaszay-Brunner Emil soproni tiszti főügyész. Ziermannról egyébként egy jellemző, szállóigévé vált mondatot hadd idézzek: "Ha az I. világháború idején Ziermann irányíthatta volna a központi hatalmak diplomáciáját, biztosan megnyertük volna a háborút". - vagyis hangyaszorgalmú, jelentéseiben szép korrajzot festő, nagy körültekintésű diplomata volt. Esperesi működését egyébként – mintegy darázsfészekbe nyúlással – rögtön azzal kezdte, hogy 25 évnyi előkészület és huza-vona után anyagyülekezetté emelte Sopronbánfalvát, ahol ifj. Prőhle Károly megkezdhette önálló adminisztrátori, majd 1940-től parókusi tevékenységét, többek között egy paplak felépítésével.

A XX. sz. következő katasztrófája az amúgy is romjaiban lévő egyházmegyére nézve a németség kitelepítése volt, ahogy Hanzmann írta gyülekezettörténeti munkájában: "Amikor 1946 áprilisában a tragikus események drámai gyorsaságal torlódtak, oldott kéveként hullott szét egyházmegyénk minden gyülekezete. A kollektív elbírálás alapján a német nemzetiségűek vagonokba kerültek. Alig akadt kivétel. ... A balfi és a harkai gyülekezet majdnem megsemmisült, az ágfalvi és a bánfalvi az egynegyedére, a soproni az egyharmadára zsugorodott össze." Már egyszer kettészakadt egyházmegyénk újabb szakadáson esett át, közel 12.000. hívét pár nap alatt elveszítve.

De ezzel még mindig nem volt vége a megpróbáltatásoknak: az egyházmegyét is elérte a szocialista rendszer államosító politikája. Sorra vesztettük el 1948-ban az általános iskoláinkat, majd a nagynevű Líceumot, 1951-ben pedig a Teológiát is felköltöztették Budapestre. A hitoktatás fakultatívá való tételével pedig a jövő talaját végképp kihúzták az egyház talpa alól, hiszen alig két év elteltével a nyomás hatására már több mint 50 % feletti volt a hittanos lemorzsolódás. Bár a forint megjelenésével az anyagi csőd felé tartás lelassult, a gyülekezetek jócskán megérezték elvett birtokaiaknak hiányát is. A földreform az egykori áldozatos elődöktől kapott biztonsági alapot vette el, és omlasztotta össze az egyház gazdálkodását.

Milyen nehéz szívvel mondhatták ki eleink: "Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!" De kimondták, és ez elsősorban annak köszönhető, hogy a lelki ébredés ezekben a vészterhes korokban itt is határozottan megnőtt az evangélizációs mozgalom hatására. Ennek egyik érdekes mutatói: az úrvacsorázók száma, amely – volt olyan gyülekezet – hogy megtízszereződött; és a templomlátogatottság, amely például Sopronban nagyobb volt, mint abban az időben, amikor a gyülekezet létszáma még háromszorosa volt a jelenleginek. A másik érdekes mutató pedig áldozatvállalás megnövekedése, ahogy az az egyházkerületi rangsorból is kitűnik, amely szerint a Felsősoproni egyházmegye magasan vezeti a listát a begyűjtött offertóriumok egy főre eső értékének tekintetében (a második helyen lévő Vasi egyházmegyének is több mint a duplája). Köszönhető ez annak is, hogy a kitelepítettek helyére becsületes és értékes magyar gyarapodást hozó evangélikus családok is érkeztek az áttelepítések során, akik aztán megmentették a kihalás szélére került gyülekezeteket. Főleg Harka, akkor már (a túlzott magyarosítás hatására) Magyarfalva és Balf menekülhetett meg így és az odakerült lelkészek áldozatos szerepvállalása miatt.

Ziermann Lajos lemondását követően 1949-ben Hanzmann Károly soproni lelkész lett az egyházmegye utolsó esperese, aki megírta ennek az egyházmegyének a történetét, és akinek munkájára sokat hagyatkozhattam.

Az Alsósoproni (vagy Soproni Alsó) Egyházmegye története:

Az Alsósoproni (Soproni alsó) egyházmegye megalakulása a Felsősopronihoz hasonlóan 1786-ra tehető, amikor az újrarendezés folyamatában ezt a körzetet is függetlenné tették. A Felsősopronitól eltérő módon azonban egy jóideig csak helyettes esperes állt az élén; és bizony majd egy évtizednek kellett így eltelnie, hogy 1795-ben aztán "rendes" esperese is legyen Bachich István nemeskéri lelkész személyében, aki 1786-tól 1810-ig vezette a régiót. Az egyházmegyének a megalakuláskor hét anyaegyháza volt, amely az idők során végül kilencre, illetve tízre emelkedett. Ezek abc-sorrendben a következők: Beled, Bük, Farád, Nemeskér, Nagygeresd, Szakony, Szentandrás, Szilsárkány és Vadosfa. A tizedik az 1926-ban missziós célzattal megszervezett, jelenlegi egyházmegyénknek így a legfiatalabb tagjaként számontartott, és jogilag jóideig még Farádhoz tartozó csornai gyülekezet volt. Mindegyik település eredetileg az egykori soproni vármegye területén feküdt, azonban két közössége később közigazgatásilag, illetve az egyházmegyéink szempontjából is Vashoz kapcsoltatott, ezek Nagygeresd és Bük.

Az első esperest, Bachich Istvánt aztán Berzsenyi Lajos, a nagy építkezéseiről ismertté váló vadosfai lelkész követte az egyházmegye élén, aki 1810-ben vette át az esperes tisztet, de akinek rendkívül korai halála (1813) miatt kényszerű vezetőváltás következett be. Halasy Mihály, a jelenleg a vasi egyházmegyéhez tartozó Nagygeresd lelkésze lett így az esperes, de ő sem sokáig, csupán 1818-ig. Ezt követően a pár évnyi "szünet" után az esperesi székhely ismét Vadosfára került vissza, hiszen Gödör György lett az esperes 1818–1826 között. Ő azt a komoly feladatot tűzte ki zászlajára, hogy megtisztítsa az egyházmegye hívőseregnek erkölcsi életét.

Sajnos az ezt követő időszakban szinte semmilyen használható egyházmegyei adat nem maradt meg, amiből lehetne következtetni az itt e szerkezeti keretek között folyó munkára. Sőt, azt sem volt könnyű kigyűjteni, hogy egyáltalában kik álltak a következő 60 évben a közösség élén. Így kénytelen vagyok mindösszesen az ő felsorolásukkal folytatni a sort, de ennél többet sajnos nem tudok az olvasónak átnyújtani. Tehát az esperesek listája a XIX. sz.-ból: Gáncs József farádi lelkész 1844-ig, Kutasy György szakonyi lelkész 1844–1860 között, Kiss Sámuel szilsárkányi lelkész 1860–1861 között, Horváth Dávid farádi lelkész 1862–1863 között, Tresztyénszky Gyula nagygeresdi lelkész 1863–1878 között, Zongor Endre büki lelkész 1879–1886 között. E hosszú korszakról az egyházmegyei jegyzőkönyvekből és az esperesi jelentésekből mindösszesen annyit olvashatunk ki, hogy rengeteg panaszt voltak kénytelenek megfogalmazni eleink. Főleg a római katolikus egyház agresszivitására panaszkodtak, valamint arra, hogy a lelkészeket és a tanítókat milyen csekély államsegélyben részesítették e korban. Ugyanakkor arról is bizonyságot tesznek a régi iratok, hogy bár nehéz körülmények között élt az egyházmegye népe, de a lelki életre nem lehetett panasz, az határozottan megnyugtatónak volt mondható. Azt is érdekességként írhatom le, hogy egy olyan sajátos egyházmegye volt az Alsósoproni, ahol a hívek szinte 50-50%-ban éltek az anyagyülekezetekben és a filiákban.

Laucsek Jónás vadosfai lelkész 1886–ban lett esperes, de 1905-ben súlyos betegsége miatt kénytelen volt aztán lemondani mind ottani lelkészi, mind pedig elismert esperesi szolgálatáról. Laucsek szolgálatáról a következő szép gondolatokat fogalmazta meg Ajkay egyházmegyei felügyelő a leköszönéskor az egyházmegyei közgyűlésen Beledben elhangzott méltató beszédjében: "Valóban párját ritkító lelkiismeretességgel és ügybuzgósággal felelt meg mindenkor az esperesi hivatallal járó sokoldalú s a zsinati törtvények valamint újabb egyetemes egyházi és egyházkerületi rendszabályok folytán egyre sokasodó kötelmeknek; hű őre volt egyházunk vérrel szerzett drága kincsének, autonómiánknak; éber figyelemmel kísérte egyházközségeink beléletét, valamint egyházmegyei és egyházközségi tisztségviselőink hivatalos működését, mindenütt megkívánva a rendet és pontosságot." Munkássága idején, 1896-ban tett az egyházmegyében püspöki vizitációt Gyurátz Ferenc püspök, akinek hatására - miután ő erősen szorgalmazta a nőegyletek megalakulását és szívén is viselte megmaradásuk ügyét - megalakult az egyházmegye területén nem kevesebb, mint 14 nőegylet. Ezen körök felbecsülhetetlen szolgálatot láttak el és éreztették lelki pozitív hatásukat. De arról se feledkezzünk el, hogy az áldásos Laucsek-korszak végén az egyházmegyében 28 evangélikus iskola működött közel 1400 tanulóval, valamint arról sem, hogy minden gyülekezetben működött gyámintézet, és 5 gyülekezetben egyházi énekkar.

Farkas Mihály nagygeresdi lelkész 1905–1920 között működött. Konszolidált egyházmegyei életet vehetett át, így azt "tűzte ki zászlajára", hogy tovább erősítse elsősorban a hit és tudományos élet összhangját, mivel ebben látta – ahogy ő fogalmazta: "az erkölcsi és hitélet hanyatlásában a megújulás egyetlen lehetőségét". Persze ma örülnénk, ha ilyen "hanyatlásról" kellene csak beszélnünk, hiszen Farkas esperes idejében az egyházmegyében közel 12.000. hívő élt, az évi átlagos növekedés is 70 fő körül volt; az anyagiakat nézve pedig a gyülekezetek éves gazdálkodásában is évről évre 10 %-os növekedés volt kimutatható; legalábbis a világháború kitöréséig. Hogy ezen békebeli állapotokat csak pár példával jellemezzem: e korszakban Nemeskér képes volt külső támogatás nélkül, önerőből egy teljesen új paplakot felépíteni; Szilsárkányban új tanítólakást építettek némi kölcsönnel kiegészített önerőből; Magyarkeresztúron díszes iskolát húztak fel; Vadosfa hívőserege pedig, ha segítséggel is, de roskadozó templom helyett újat építtetett. Ha pedig megnézünk egy-egy éves közgyűlési esperesi jelentést, abban azt olvashatjuk, hogy évről-évre minden gyülekezet komoly összegekkel javítgatta ingatlanjait; és még így is profitot termeltek ki vagyongazdálkodásukból. Farkas Mihály nemcsak tehetséges lelkész volt, hanem példás és rendszerető "tisztviselő" is, aki az egyházmegyének a lelki és anyagi életét is kemény kézzel tartotta rendben az 1920-ban bekövetkezett haláláig.

Hérints Lajos farádi lelkész követte Farkast a sorban, akinek 1920–1926 közötti idejére tehető, hogy Csornán megszerveződött az önálló gyülekezet Payr Gusztáv bádogosmester áldozatos segítségével 49 fővel, heti istentisztelet-tartással. 1923-ban ő vezette körbe Kapi Béla püspököt, akinek az egyházmegyében tartott canonica vizitációja után, az ő kezdeményezésére a gyülekezetekben sorra elindult a belmissziói munka, többek között a divatossá váló vallásos estékkel. A "divatos" szót szándékosan használom, hiszen az ezt követő időszakban az egyházmegye területén éves szinten 80-90 ilyen vallásos estét tartottak szerte mindenütt. De a püspöki látogatás hatása volt az is, hogy sorra alakultak meg a bibliakörök, az ifjúsági egyesületek is, akik számtalan esetben népnevelő színi előadásokat avagy éppen szórakoztató zenés darabokat adtak elő a gyülekezetekben. Ma már talán kacagnivaló, ahogy ezek az ifjak betanultak egy-egy nagyoperettet vagy meseelőadát, de mégis e munkából nőhetett ki az, hogy ezekből a fiatalokból lettek később az egyház elkötelezett gyülekezeti munkásai. A későbbiekben volt olyan év, hogy az egyházmegye területén összesen 225 előadást tartottak a különböző színjátszókörök. Hérintsről egyebként egy későbbi utóda, Balogh Ernő esperes azt jegyezte le, hogy "típusa volt annak az evangélikus lelkésznek, aki már megjelenésével is mindenütt tiszteletet parancsolt. Bölcs ember volt és melegszívű társa a lelkészeknek, úgyhogy szemei elgyengülése következtében történt lemondása osztatlan szomorúságot okozott."

Farkas Elemér a jelenlegi vasi egyházmegyei Bük lelkészeként lett esperes 1927–1931 között. Róla lejegyezték, hogy szinte "ikertestvére" volt elődjének mind a korra, mind a megjelenésére, mind a gondolkodásmódja szerint. Az ő idejében szentelhette fel 1930-ban Kapi püspök a felépített csornai templomot. Az urbanizáció nagy pozitív hatása volt tehát az egyházmegyében, hogy ez a városi gyülekezet befogadhatta a nagyszámú beköltöző környékbeli evangélikusságot. A nagy pásztori hűséget mutató Farkas esperest a halál ragadta ki szolgálatából.

Mikolás Kálmán szilsárkányi lelkész aránylag fiatalon követte az esperességben Farkast. Az ő idejében (1931–1935) alakul önálló missziós, saját lelkészt eltartó egyházközséggé Csorna. Ebben az időszakban kezdik el az egyházmegyében az ifjúsági konferenciák megtartását is, amely jótékony hatást váltottak ki az evangélikus ifjúság körében. Tehetséges és határozott egyéniség volt, nagy reményekkel tekintettek működése elé az egyházmegyében, de a behéz történelmi viszonyok és magánéletének nehézségei is végülis megakadályozták, hogy igazából kiteljesedhessék a munkássága.

Böjtös László vadosfai lelkész megválasztása alapján az 1936-1942 közötti, azt követően pedig felsőbb egyházi hatósági megbízás alapján 1948-ig igencsak nehéz és vészterhes időszakban látta el az esperesi teendőket. Csendes és hűséges vezetése alatt az egyházmegyében főképp lelkes fiatal lelkészekből álló papi kar – ahogy azt Ajkay István egyházmegyei felügyelő megfogalmazta: "csupa egyházáért égő lobogó máglya" szolgált. E korszak nagy vívmánya volt többek között az 1938-tól kezdődő presbiteri konferenciák megszervezése, amelyekről hogy csak egyetlen megdöbbentő számadatot hadd közöljek: csak az 1949-es évben az egyházmegye 315 presbiterének összesen 34 képző előadást tartottak. De nagy sikert hozott mindenütt a gyülekezeti napok megrendezése is, amelyeknél a közösség minden rétegével igyekeztek komolyan foglalkozni. Talán ekkor indulhatott el útjára az a jól felépített folyamat, amelynek a nagy gyümölcse aztán a '40-'50-es években, a lelki ébredéssel érett be. A lelki éhség egyébként akkora lett e korszakban, hogy akár már egyhetes, napi két alkalmas és minden nap teltházas evangélizációkat is lehetett tartani egy-egy gyülekezetben. Sőt, az egyháztagoknak még ez sem volt elég, tömegével mentek el a répcelaki, a fóti és a gyenesdiási konferenciákra és csendesnapokra is. A lelki ébredés sok pozitívuma ellenére és mellett sem titkolhatjuk el, hogy az egyházmegye lélekszáma mégis erősen megcsappant a '40-es években: mert míg 1901-ben még 11.716. lelket tartottak nyilván, addig ez a szám 1948-ra alig több, mint 10.000. főre csökkent. A csökkenés oka főképp a háború, a születéskorlátozás, a városokba özönlés és főképpen a kivándorlás volt.

1948-tól vette át e sajátosan kettős és ellentmondásos helyzetben az esperesi tisztet az egyházmegye utolsó esperese, Balogh Ernő nagygeresdi lelkész. Ahogy Hanzmann Károlynak a Felsősoproni egyházmegyében, úgy itt Balogh Ernőnek volt kényszerű és szomorú tiszte végigvezényelnie az egyházmegye végnapjait megélniük pl. az 1948-es iskolaállamosítást. És ahogy e történeti munka megírásához Hanzmann Károly lejegyzéseit tudtam felhasználni a Felsősoproni egyházmegye történeténél, úgy Balogh Ernőét pedig az Alsósoproninál. Utóbbitól idézek, aki a következőképpen írta le egyházmegyéjének a végnapjait: "Fény és árnyék együtt járnak. Áldott ébredés, az ige utáni éhség, telt templomok, bibliás hívek az egyik oldalon, anyagi nehézségek és a korszellem hatásai a másik oldalon. De mi tudjuk, hogy Isten kegyelmének napja mindig áttöri a felhőket, ha még olyan vastagok is, s ha Isten Szentlelke munkálkodik közöttünk, a legnagyobb szegénységben is mi vagyunk a gazdagok, mert örök kincseink vannak."

De ne feledkezzünk el ennél az egyházmegyénél sem az esperesek mellett álló hűsége szolgatársakról, az egyházmegyei felügyelőkről sem. Közülük hadd emeljem ki Dr. Ajkay Béla répcelaki földbirtokos, aki 1903-tól 1934-ig töltötte be e tisztet. Már maga az a tény is, hogy ezalatt a hosszú időszak alatt hatszor választották meg felügyelővé, magáért beszél. Nagy megbecsülésnek és szeretetnek örvendett területünkön. Fáradhatatlanul és precízen munkálkodott az egyház javán. Kapi Béla jegyezte meg róla, hogy míg mások pihentek, addig ő éjszakákon át dolgozott, hogy egyházi vállalt munkáival soha meg ne késsék. Ajkayit e tisztségben Rupprecht Antal sajtoskáli földbirtokos követte, akinek kedvessége, szívélyes modora, szerénysége és közvetlensége meghódította az egyházmegye népét, de Rupprecht valamiféle elkedvetlenedés miatt csak négy évig állt e poszton. Így őt Dr. Ajkay István követhette, aki 1938-tól töltötte be a világi elnök tisztét 1948-ig, édesapja három évtizedes szolgálatának szellemében. Hasonló nagy odaszántsággal vette ki részét az egyházi életből, mint édesapja: erős és kemény egyéniség volt. Jogi tudásával felsőbb szinteken is megbecsült munkása volt egyházunknak. Az egyházmegye utolsó felügyelője pedig Dr. Karsay Zoltán csornai ügyvéd volt, akiről szintén azt jegyezték le, hogy sem időt, sem fáradságot nem kímélve végezte szolgálatát egyházáért, szintén magasabb szinteken is.

A Győr-Soproni Egyházmegyei korszakunk:

Ebben az időszakban az egyházmegye esperesei a következők voltak: Németh Károly lébényi lelkész, mint egykori győri esperes folytatta az összevont megyében is a tisztségét, bárcsak egy évig 1952-1953 között. Aztán Weltler Rezső, egykori mosoni esperes vette át a helyét, aki egyébként soproni lelkész volt, és aki 1977-ig töltötte be az esperesi szolgálatot. Weltler Rezsőt Bárány Gyula győri lelkész követte 1977-1995 között, míg az összevont egyházmegyének az utolsó esperese Jankovits Béla kajárpéci lelkész volt 1995-től a kettéválásig.

Záró történelmi gondolatok és a jelen reménysége:

És hogy még egy utolsó, évszázadokat átölelő, rendkívül fontos momentumra felhívjam a figyelmet: régiónk evangélikusságának hazaszeretete végig megmutatkozott a nemzeti veszedelmek során az egyháztörténelemben, vagyont és életet is feláldozva álltak javarészt az eleink a szabadságharcok oldalára. Csepreg városa 1200 lakosával és papjának mártírhalálával fizetett hithűségéért és Bethlenhez való átpártolásáért. I. Lipót gyászos uralma alatt több lelkészünk ott volt a pozsonyi törvényszék előtt, majd a börtönökben és a gályarabságban is helytálltak. Rábaköz népe fegyveres zendüléssel tiltakozott a zsarnoki elnyomás ellen, lásd a vadosfaiak 1751-es vallási zavargása. Telekesi Török István, aki Egyed, Sobor és Szentandrás földesura volt, mint kuruc huszárezredes és Rákóczi kormánytanácsosa küzdötte végig a háborút. Kolbenheyer Mór soproni pap, Petőfi barátja és Arany Toldijának németre fordítója hű magyarságáért fogságot is szenvedett. De eljuthatunk a történelemben az evangélikus vértanúság XX.sz.-i áldozataihoz is: Bajcsy-Zsilinszky Endre sopronkőhidai vesztéhez, avagy a csendes mártírokig, pl. egyházmegyénk egyik jogelődjének utolsó espereséig, Hanzmann Károly soproni esperesig, aki 1952-ben szó szerint belerokkant és -betegedett abba, hogy az egyházkerületi közgyűlésen be kellett jelentenie: egyházmegyéjét és egyházkerületét megszüntetésre ítélte az államhatalom.

Ezt a folyamatot a történelem Ura jónak látta megfordítani bő egy évvel ezelőtt: 2006. április 29-én a soproni templomban sor került az egykori Felső- és Alsósoproni egyházmegyék területén a Soproni Evangélikus Egyházmegye megalakulására és annak első elnökségének, dr. Gimesi Szabolcs egyházmegyei felügyelőnek, egykori soproni polgármesternek és Gabnai Sándor esperesnek, soproni lelkésznek a beiktatására. Az iktatás szolgálatát a megszűnő, pontosabban kettéváló Győr-Soproni Egyházmegye esperese, Jankovits Béla és az egyházmegye rangidős lelkipásztora, Szűcs Kálmán farádi lelkész végezte. Az igét Zsolt 127,1–2 alapján Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke hirdette.

Egyházmegyénk így most a következő anyagyülekezetekből áll: Ágfalva- Sopronbánfalva (2007-ben társulás alatt), Sopron (a már a filiásított Balffal), a 2007-ben önállósuló Harka, Csorna-Kapuvár, Beled, Vadosfa, Nemeskér, Farád, Szilsárkány (jelenleg farádi ellátással), Rábaszentandrás, Szakony (a vasi egyházmegyei Bük ellátásban). Összesen 8049 nyilvántartott hívünk van, akikből 5401 fő választói névjegyzékben is szerepel. Megalakulásunk évében, azaz a 2006-os esztendőben 124 keresztelést történt gyülekezeteinkben, 89-en konfirmálkodtak, 44 párt eskettünk és 180 testvért búcsúztattunk; 1951 istentiszteletet tartottunk, ebből 367 úrvacsorai alkalom is volt összesen 6477 úrvacsorázóval. Lelkészeink 1282 látogatást végeztek és további 994 lelkipásztori beszélgetést. 105 hittancsoportban 559 gyermeket tanítottunk segítőinkkel együtt. A megalakulásunk óta eltelt rövid időszak is mind szervezeti, mind átláthatósági, mind pásztorolási, mind fraternitási, mind anyagi és még további szempontból is igazolta az egyházmegye újbóli megalakulásának egykori igényét. Ugyan most számos lelkészváltás van egyházmegyénkben, de Istenben bízunk, hogy sok-írányú növekedésünket továbbra is elősegíti és közösségeinket megáldja.

Gabnai Sándor