A kölcsönösség jegyében
„A szívem egy része mindig Finnországban jár” – mondja Baranyay Csaba kőszegi lelkész, aki a Gyülekezeti Munkáért érdemrend arany fokozatában részesült Finnországban.
A finnországi gyülekezeti és szervezeti munkát segítő szolgáltató egyesület, a Kirkkopalvelut ry által odaítélt kitüntetést Seppo Häkkinen nyugalmazott püspök adta át Mikkeliben szeptember 2-án, az újonnan megválasztott mikkeli püspök, Mari Parkkinen beiktatását megelőző napon. Az alkalmon jelen volt Pekka Huokuna, a Finnországi Evangélikus Egyház Központi Irodájának igazgatója és Szemerei János, a Magyarországi Evangélikus Egyház Nyugati (Dunántúli) Egyházkerületének püspöke is.
A kitüntetés indoklása szerint Baranyay Csaba több mint harminc éve központi szereplője a Finnországi Evangélikus Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház közötti kapcsolatoknak. Fontos szerepet játszott abban, hogy 2014-ben létrejött a testvérkapcsolat a finnországi Mikkeli Egyházkerület és egyházunk Nyugati (Dunántúli) Egyházkerülete között, és azóta is aktívan segíti a kapcsolatépítést gyülekezeti, egyházmegyei és egyházkerületi szinten egyaránt. Tevékenységét mindig előzékenyen, kedvesen, szerényen, ugyanakkor megbízhatóan és nagy körültekintéssel végzi, ebben segítségére van finnországi tanulmányi és munkatapasztalata, valamint a finn nyelv ismerete is. Az elismerést most először kapta meg olyan személy, aki egy testvéregyházat képvisel.
Villáminterjúnkban Finnországhoz való kötődéséről és a finn–magyar testvérkapcsolatról kérdeztük Baranyay Csabát.
– Jövőre ünnepeljük a Finnországi Evangélikus Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház hivatalos kapcsolatfelvételének századik évfordulóját. Ön aktívan szolgálta a testvéregyházak közötti kapcsolat elmélyítését és egymás kölcsönös megismerését. Hogyan alakult ki önben a finn kultúra és a finn egyház iránti nyitottság?
– Nagyapám, Solymár János, majd nagybátyám, Solymár Péter voltak Csömörön lelkészek. 1981-ben az utóbbi vett részt egy finnországi lelkészkonferencián. Ezután indult több testvérgyülekezeti kapcsolatfelvétel. Én viszonylag fiatalon, még érettségiző diákként jártam először Finnországban egy ilyen testvérgyülekezeti úton. Még most is emlékszem az akkori élményekre. Az egyik ébredési mozgalom nyári ünnepére vittek minket, ahol rengeteg ember volt együtt egy egész hétvégén keresztül. Nagy hatást tett mindez rám, hiszen Magyarországon a fiatal evangélikusok ahhoz képest nagyon kis számban tudtak csak találkozni a gyenesdiási konferenciákon. Később az Úristen megszólított, és elhívott a lelkészi szolgálatra. Teológushallgatóként elkezdtem finnül tanulni, majd jelentkeztem a Helsinki Egyetemre, ahol egy évet tanultam mint ösztöndíjas. Akkorra középfokú, azt követően felsőfokú nyelvvizsgát szereztem a finn nyelvből.
– Mit tanultunk egymástól az elmúlt évtizedekben?
– Mindkét oldalról rengeteget tanultunk, és legalább ennyit tanulhatunk még egymástól. A finn evangélikusságnak köszönhetjük énekkincsünk bővülését ugyanúgy, mint a népfőiskolai mozgalmat. Egyházunkban a finn ébredési mozgalmak hatása meghatározó volt. Finn testvéreink gyakran hangsúlyozzák, hogy a tanulás kölcsönös volt. Ők többségi népegyházi keretekben szocializálódva nálunk ismerték meg az önkéntes szolgálat áldásait. Nemegyszer hangsúlyozták, hogy nagyon sokat adott nekik egy-egy magyarországi látogatás, amikor látták azt, hogy sokkal szerényebb anyagi keretekkel, nem főállású alkalmazottakkal, hanem kifejezetten a gyülekezet önkénteseivel milyen vendégszeretetet tudtak a magyar gyülekezetek biztosítani egy-egy találkozás kapcsán.
– Milyen kihívások állnak előttünk a finn–magyar együttműködésben?
– Az a fajta finn-, illetve magyarszeretet, ami az elmúlt évtizedeket jellemezte, mára talán már csak az én generációmra jellemző. Az újabb generációknál már az angol a közös nyelv, és sem Magyarországon, sem Finnországban nem nagyon tanulják meg egymás nyelvét. Az is látszik, hogy ösztöndíjas lehetőségeinkre mindkét oldalról egyre kevesebb a jelentkező. Ugyanakkor látom, hogy a testvérgyülekezeti kapcsolatokra és találkozásokra – akár ifjúsági, akár diakóniai, akár bármilyen egyházi területen – nagyon nagy szükség van. Ezt mind gyülekezeti, egyházmegyei és egyházkerületi kapcsolatokon keresztül is igyekszünk előmozdítani. A másik gyakorlatainak, nézőpontjainak megismerése által fejlődhetünk, sőt egymás hitén keresztül épülhetünk.
– Mit jelent ez a díj az ön számára, aki a testvéregyházak közötti kapcsolat elmélyítésében fáradhatatlan munkát végzett?
– Megtiszteltetésnek érzem, és nagyon örülök neki, hogy ezzel a díjjal visszajeleztek, hogy én is hozzátettem valamit ehhez a közös munkához. Az azonban biztos, hogy én sokkal többet kaptam, mint amennyit elvégezhettem, de mindezt nagy örömmel tettem, és remélem, hogy az Úristen még további lehetőségeket ad majd ahhoz, hogy folytathassam ezt a fajta szolgálatot.